Gerő és boszuja – Beszély (III. rész)

Új folyam IV./10. szám

Aki betegségével nem gondol, elhanyagolt kórsága uj nyavalyára fajul; ki bűnével nem törődik, ujabb bűnökbe rohanva, elmerül; s igy történt Gerővel is. Julcsától utálva, egy kevéssé elbánkódott; de azután a gonoszabb szellem erőt vévén rajta, elhatározá magát kebléből a búbánatot, e gonosz vendéget és rossz madarat borral önteni ki. Társakat keresett tehát, s pár percz múlva rátalált Csurgu1a Ádám- és Vantula Györgyre, és két más fiatal emberre, kik Vantulának a jó szivü tót embernek, akkoriban Pázmándon a legtehetősebb boros gazda fiának szőlejébe mentek borókázni, s a vasárnapi est munkátlan unalmait elűzni. Szívesen látták és hívták velők Pált, s még szivesebben hallá meghivó szózatjokat a Julcsa leverő szavaitól megszomjazott Gerő. Késő tíz óráig borozgattak a hajlék katlanában élesztett tűz mellett; haza menni nem szándékoztak, mert őszi hűvös permeteg eső veré a kis hajlék ablakát; éheztek, de kenyéren kívül semmijök sem volt, és ezt vasárnapi estére keveslék. Gerő szivét megszállotta az ördög; egy gonosz javaslatot tőn és javaslata elfogadtatott; elindultak hárman: Gerő, Bokri Sándor, és Csurgula, s a szőllők délkeleti sarkához közel álló urasági juhakolból két kövér ürüt elorzának; leölék azokat a pinczében, s egyiknek legjavából magoknak pörköltet készítve annyira ettek és ittak, hogy csakhamar lerészegülve a présházba takarított kákakévékre leheverésztek, és elaludtak. Reggeli hét óra volt már, midőn fölébredének; kedvetlenek, és szomorúak valának mindnyájan; eszökbe jutott éji gonosz tettök, s haragosan furdalva szivöket sem egymásra tekinteni sem egymáshoz szólani nem mertek. Bokri Sándor volt első, kinek lelkéből kitört a félelem viszhangja, társaihoz igy szólván: „Barátim! az éjszaka gonosz uton jártunk; jaj nekünk, ha megtudják!” Csurgula öklével dörzsölte szemeit, s érthetlenül mormogott valamit fogai között; de Gerő elkáromlá magát, s egy fölkapott faabrincsot haragtól remegő kézzel hajitva Bokrihoz, monda: „Gyáva eb! miért jöttél el tehát velünk, ha rettegsz!? jó félj nyomorult! fölakasztanak; – ha el nem áruljátok magatok, nem tudja ezt meg az Isten angyala sem!” – így biztatta s bátoritá Gerő magát és társait, de hasztalanul. „Vessetek egy kis földet arra az ürü vérre ott az ajtónál! kiálta Vantula. „Micsoda vérre!? te vaksi! – válaszolá Gerő – még a vizet is vérnek nézed; most öntötte ki a korsóból Ádám öcsém.” „Tehát vigyétek – monda továbbá Vantula – vigyétek ki pinczémből az ürüket, mert nem akarnám, hogy itt megtalálják azokat!” „Hohó! – feleié Gerő – jó is volna bizony most kivinni azokat; meglátná az egész világ; hanem elássuk inkább itt a pinczében, ha akarod; jó lesz-e?u „Micsoda!? fölkiáltott Vantula boszusan és megrémülve – nem ássátok biz azt ide, még ezért az országért sem; hiszen soha többé nem mernék a pinczémbe lépni, mert félnék, hogy az ürü a pincze fenekén elböditi magát.”“ – A mint a legények így felesülnének és töprenkednének azon, valljon mit volnának a két ürüvel teendők íme, egyszerre több ember léptei hallatszanak kivül a gyalog ösvényen; az ispány és a hajdu, a helység bírája és a kis biró voltak ezek, s egyenesen a présháznak tartva elállták az ajtót. „Vantula Gyuri! nyisd föl az ajtót! – kiálta a biró erős mogyoró botjával élénken kopogatva annak kilincsét; de Vantula nem felelt, és senki nem felele, mert ijedtökben mindnyájan megnémulának. „Vantula! bocsáss be! ugy is tudom, hogy itt vagy; no! csak szaporán!” – kiálta ismét a biró, ismételve; botjával a szapora kopogást, és nem hiába; megnyílt az ajtó, s belől a ház közepén tömegben állott az öt bűnös, halavány arczczal, leeresztett kezekkel, és dobogó szívvel adván meg magokat. Mind az öten elkísértettek az urasági tömlöczbe, honnét csak a három hét után tartott uri szék alkalmával szabadultak meg, miután az ürük árát lefizették és érdemlett testi büntetéssel is fenyítettek volna; azonkívül pedig Gerő Pál, mint a bűnténynek javaslója és fövégrehajtója, mivelhogy épen katona fogdosás volt, a katonai, hadfogadószék elébe állíttatott, katonának fölruháztatott: December hó végső napjaiban inditották útra Gerőt Dalmát ország fővárosába Zárába; kimondhatlan gyűlölséget, átkot és bosszuállási esküt vitt magával Julcsa iránt, kinek hidegszivüsége okozá, mint ö hivé, jelen balsorsát, és az áruló iránt, kit azonban mai napig föl nem fedezhetett.

beszely5

 

Gerő jól viselte magát Zárában; kötelességeit híven teljesíté s gyakorlatait jól betanulá, s azonkívül nem társalgott soha senkivel. Vitéz társai részint nevették részint csodálták őt, mert Gerőnek különös foglalkozása volt. A zárai katonai laktanyának háta mögött elhagyatott nagy kert volt, s a kertben öszvedült nagyszerű épületnek régi romjai, mellyek tengeri mohával, röpkényekkel, folyóka- és egyébféle csalitokkal sürün benőve vaIának; e romok között tartózkodott folytonosan Gerő; majd ült ott óra számra és lesett valamit, majd csuszot és mászott a néha görgeteg köveken; egy szekrénykét hordoza magával untalan, mellynek tartalmát szorgosan rejtegető mindenki előtt, bogarakat, pilléket s egyéb kisebb nagyobb férgeket, csigákat és különféle füveket rakott bele, a nélkül hogy az valaha megtellett volna; senki nem tudta kilesni Gerő rejtélyes játékát csak őrmesterének és a tizedesnek vállá és mutatá meg azt, barátságos elhallgatás ígérete mellett. Gerő azonban nem volt sokáig Zárában; békeség lett a birodalomban, s Gerő sokakkal együtt bizonytalan időre haza bocsájtaték. Szorgosan hozta hóna alatt szekrényét hazája felé; vigyázott arra sokkal inkább mint sem az előtt; titkon és remegve nyitá föl azt naponkint több ízben, s csak vékony nyíláson ereszté be összevádászott bogárkáit s füveit.

beszely_2

Nagy-pénteken este érkezett Gerő a pázmándi határba, azon határba, mellyből ezelőtt tizenhat holnappal akaratja ellen elviteték; este felé vala már az idő, és az égi nap épen fáradt remegéssel hajtá le fejét a nadapi bérczek mögé, midőn Gerő a zsidókő alatti kőkereszthez közeledék, melly előtt egy tisztes öreg asszony térden állva imádkozék. Gerő megismeré, hogy ez a helység öreg kovácsnéja, s leült a kereszt melletti zöldülő dombocskára, hogy pihenjen. A kovácsné, részint mert imáját végezé, részint mert a jövevénynek közeli s pajkos települése buzgóságát zavará, fölkele s a keresztet háromszor megcsókolván, elindula, hogy visszatérjen; de Gerő megszokott pajkosságait gyakorlandó, megszólitá őt, mondván: „Öreg néném! miért csókolgatja azt a keresztet? talán azért, mivel majd annyi idős, mint öreg néném ?” Az öreg kovácsné rátekinte az idegenre, s első pillanatában is megismeré benne Gerőt; harag és szánalom fogá el kebelét, s igy felele: „Édes fiam! azért csókolom meg e keresztet, mert életem minden örömei, s minden áldások, miket birok, általa vannak!” „No, s hát mi az a nagy áldás, mivel néném asszony bir? talán az a negyedfél patkó, s az a törött pöröly ott a műhely közepén?” Gerőnek ezen, s egyéb a keresztet gunyoló szavai fölinditák az öreg kovácsné lelkét, s megkeserült szivének érzelmei e szavakban törtek ki tisztes ajkairól: „Szegény Gerő, szegény Gerő; az Isten mindenható ujja, vitt el téged a helységből, s az Isten végtelen kegyelme vezérelt haza; tehát ez a háladattosság a jó ég iránt?! igy kell neked haza térni!? Mikor ide érkeztél, meg kelle vala e keresztet csókolnod és igy szólanod: Hála neked jó Istenem, Atyám, védelmem, vezérem és táplálóm! hála neked! hogy szerencsésen visszavezéreltél hazámba, szülőföldemre, szülödajkám hő karjába; és te hála fejében meggyalázod az Urnak keresztjét, s kigúnyolod a jámbort, az öreget, ki a Megváltó keresztjét az Ő szenvedésének emléknapjaiban tiszteletből és hálából megcsókolja! vagy akarod tán tudni valóban, hogy én miért csókolám meg e keresztet? Tudd meg tehát Gerő: megcsókoltam e keresztet, mert ez emlékeztető jele az én édes Megváltómnak, ki érettem a magas keresztfán vérét kiontotta; megcsókoltam e keresztet, mert ez az Isten végtelen szerelmének záloga, ki egyszülött fiát adta, hogy halálig szeressen minket, s ki azonkívül fölnyitja kezeit, és betölt mindeneket és engem is áldásaival; megcsókolám a keresztet, mert ennek látása engem jóra ösztönöz; mert tudom, hogy az függött a keresztfán, ki mindeneket jól cselekedett, és nekünk is párancsolá, hogy mindenekkel jót tegyünk, hogy szeressük még ellenségeinket is; megcsókoltam e keresztet, mert ennek látása engem is, téged is visszatart a büntől; mert ha bün fia vagy, ha vétket viszesz lelkedben, vagy szivedben rosz akarat ül, ha valakinek személye s vagyona iránt ártani vágyó szándékkal sietsz, és akkor elmégysz e kereszt mellett, és rátekintesz, ugy-e akkor eszedbe jut az imádandó Isten, ki mindeneket lát, még a gondolatot is; ki a veséket vizsgálja, s ki előtt mi sincsen elrejtve, még az sem, a mi a szívnek rejtekében van, ugy-e akkor eszedbe jut az Isten, ki nyomodban jár mindenütt, álnok lépéseidet híven követi, s csak azért nem ragad e pillanatban torkon, mert megtérésedet várja; ugy-e akkor eszedbe jut az Isten, az igaz bíró, kinek kezeibe esni rettenetes, mert ő a világ jövendő bírája, ki előtt mindnyájunknak megkell jelenni, hogy elvegye kiki az ő jutalmát, vagy büntetését; ezen bírónak gondolatára, ha még egészen ördöggé nem változott lelked, ha van még szivedben csak egy szikrája az istenifélelemnek, bizonyára magadba szállandasz, és ha egyszer nem, másszor, a keresztnek tekintetére ugy elolvad szivedben a gonosz szándék, mint elolvad a fényes napsugár előtt a hófuvalom; megcsókoltam e keresztet Gerő; mert ez a kereszt útmutató az istenes életre; birj te minden tudománynyal és bölcseséggel, ha a kereszt titkát nem érted és nem szereted, akkor mit se tudsz; de legyek én járatlan a világ hiu tudományaiban, a Krisztus keresztjének értelme fölülhalad minden tudományt elmémben; mert a kereszt az alattvalók tüköre, a szolgák törvénykönyve, a népnek iskolája, az erénynek ösztöne a tudatlan embernek predikácziója; a kereszt egy arany utmutató, egy soha nem hibázó napóra, egy titkos erejü rózsaláncz, melly követésre inti és magával az égbe fölhuzza az embert; megcsókoltam Gerő a keresztet, mert ez a kereszt nekem nagy vigasztalásom az életben; ha szegény vagyok, és nyomasztó szükség terhel; ha beteg vagyok és nyavalyák nyomoritanak; ha szerencsétlen vagyok és veszedelmek érnek; ha kesergek és nincs ember, ki megvigasztalna bánatomban, akkor örömmel függesztem szemeimet a keresztre; s mikor ráemlékezem, hogy Krisztus is szenvedett érettem, példát adván nekem, miként kellessék szenvedni, oh! Akkor Gerő megédesül lelkemben a szenvedés malasztja s az örök élet édes reményében béketűréssel s örömmel hordozom nehéz keresztemet; sőt megcsókoltam e keresztet Gerő! mert ez  a  kereszt vigasztal engem a halálban is; ez a kereszt az én föltámadásom záloga; mert én tudom, a mit te nem tudsz Gerő, hogy mikor Megváltóm meghalt a keresztfán, megtörte a halálnak erejét, s a halálból föltámadván, megerősített engem ama reményben, hogy én sem maradok örökké a sirban, hanem rám is fölviradand egykor, az ő idejében a föltámadás szent hajnala; azért, ha ma, vagy holnap meghalok is, nem fogom elrémíteni, vagy megszomoritani sem magamat sem férjemet; hanem keblemre húzom őt, hogy érezze szivemnek végső dobbanását, és így, szólók hozzá: Isten hozzád kedves párom! szemeimre, hosszú álom kezd szállni; neked adom ime! jegygyűrűmet, tedd el, majd visszakérem tőled holnap reggel, a föltámadásnak szép reggelén; – és ha én meghalok, gyermekeimet nem fogom kesergő szavakkal megszomoritani; hanem nyoszolyámhoz intem valamennyit, megáldom őket egyenkint, és így szólok hozzájok: kedves gyermekeim! én nagyon elfáradtam e hosszú életnap terhei alatt; már én most lefekszem és aluszom; de ti még ébren legyetek, és ne aludjatok, hanem inkább imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; vigyázzatok a gyertyára, lelketeknek, s üdvösségteknek gyertyájára; nektek adom ime földi házom kulcsait, vegyétek el; majd visszakérem tőletek holnap reggel, a föltámadásnak dicső reggelén.

Megcsókolom én ezután is a keresztet; mert a kereszt az élők reménye, a halottak föltámadása, a vakok vezére, a sánták botja; megcsókolom a keresztet igen is, mert ámbár én szegény nem vagyok, de azért nincsen okom másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében!” – így beszélt Gerőnek a jámbor kovácsné; így védte a kereszt dicsőségét az együgyű aggnő, és mikor igy védte a keresztet, akkor szemei szikráztak, arcza belső harcz szent lángjától égett; s mig a kovácsné a rendes ösvényen hazafelé ballagott, addig Gerő átvágott a lejtős hegyoldalon, s kényesen rejtegetve titkos szekrénykéjét, az öreg kovácsnénál sokkal előbb haza ért.

Gerőnek haza érkezése újságot igen, de örömet nem okozott; szüleit kivéve senki nem örült neki; ő most is a régi volt, s egyéb változás nem történt rajta, minthogy a dologtól végkép elszokott; atyja semmi munkára rá nem veheté; szekrényével bajlódott örökösen , s annak tartalmát senkinek látni nem engedé; félénken rejtegeté szem elől, s ha valaki felőle kérdést tőn, Gerő azonnal dühbejött, s a legszelídebb kérdést is a legdurvább gorombasággal utasita vissza. Megérkezése után első gondja vala Lukács Julcsát látni; meglátta, és megszerette őt sokkal inkább mint sem az előtt; a harag pedig és a boszuállás fölforott lelkében sokkal nagyobb mértékben mint sem azelőtt; mert Julcsa többé nem volt hajadon; Julcsa most a helység legszebb ifjú nője, és pedig egy kis szőke gyermek szelid édes anyja – Vantainé volt.

Husvét másod ünnepén, midőn mindenek az ünnepek örömeiben osztozván, Emmauz emlékére házaikon kivül vigadoznának, s midőn az ifjú Vantai házában is csak egyedül Julcsa üldögélne, és szőke kis fiát bölcsőjébe fektetve dalolgatva ringatná; egy öreg nőt látunk az ifjú Vantai házába belépni, azon öreg nőt, ki másfél év előtt Gerőtől a jegy ajándékokat Julcsának visszavívő; az öreg néne Julcsához lépe a bölcső mellé, s nagy kendője alól egy iskátulát vőn elő, mellyet nyájas bizalommal a fiatal nőnek nyújtva, így szóla: „Kedves Julis húgom! köszöntet téged számos számtalanszor Gerő Pál, és azt izeni általam, hogy szeret téged most is jobban mint valaha, és el sem is felejt mindaddig, míg a tóban halak laknak; de azért nem kívánja, hogy te is szeressed őt, mert az többé nem lehet; inkább nem is bánja, ha soha vele nem szólasz is, hanem azokért a régi megbántásokért ezerszer bocsánatot kér, és küldi neked ajándokul s emlékül eme kis iskátulát, mellyben olasz nyakgyöngyök, szalagok és különféle gyöngyházak vannak, mellyeket Dalmátziában számodra öszvegyüjtött; itt van ime Juliskám! ne vesd meg szegény Palinak ajándékát!” Vantainé mosolyogva nyúlt az iskatuláért, s már föl nyitandó vala, midőn a folyosó ablakon által valakit érkezni , s a konyha felé tartani észrevőn; elrejté azért gyorsan az iskátulát a bölcsőben fekvő kis fiának vánkosa alá. Vantainénak egy barátnéja érkezék látogatóba, kivel midőn egy kevéssé beszélgetne, az előbbi öreg nő nagy gyorsasággal eltávozék; de a barátné is kevés ideig tartózkodék, s annak bucsuvétele után Vantainé ismét a bölcsöhez üle, s kezét a kis vánkos alá nyújtá, hogy az iskátulát elő vegye; de ime! titkos félelem lepte meg őt, szive dobogni kezdett, kezei s egész valója reszketésbe jött. Istenem! – mondá magában – mitől reszketek én? s miért rejtem el előbb is olly ijedten érkező barátném elöl ez ajándékot!? talán nem szabad nekem ajándékot elvenni mástól férjemen kivül? – itt egy kevéssé elgondolkozék, összekapcsolt kezeit térdére nyugasztá, szemei mozdulatlanul függtek a bölcsőben szunnyadó ártatlannak arczain, s majd fejét igenlőleg hajtogatva így folytatá szavait; Bizony nem szabad! bizony nem szabad! ha ez ajándékot férjem elől eltitkolnám, s ő utánam majd megtalálná, megszűnnék azonnal keblem hűségében való szent bizalma; marczangoló gyanú támadna szivében; megszabadulna lánczairól a féltékenység ördöge, s házi boldogságunk szép egét befelhősitve villámokat táplálna, s menyköveket szórna; ha pedig megmutatnám ez ajándékot férjemnek, és vele büszkélkednék, valljon tudna-e reám nézni többé szerető szemének szép tüzével? s nem lennék-e nevetséges a világ előtt is, ha mint szelid galamb egy tolvaj szarkának tollaiba fölöltöznék? – visszaküldöm tehát Gerő ajándékát, igen is, visszaküldöm még ma! Itt kezébe vette ismét az iskátulát, hogy legalább fölnyissa és tartalmát megtekintse; de az iskatula fölső része szorosan volt nyomva mélyebb alsórészére; azért melléhez szoritá azt Vantainé, és ugy kísérté fölszakasztani; – roppant már egyet az iskatula tető, hanem e roppanásra sajátságos hang üté meg Vantainé füleit; ugy tetszék neki, mintha tiltakozó ember hosszu pisszentését hallaná; létevé gyorsan az iskátulát, majd ijedve és bámulva visszafordulván, megtekinté a szoba minden zugait, hogy látná, ki lehetett az?! de nem talála senkit és semmit a szobában; a pisszenés szelídebb mértékben egyre hallaték, s Vantainé ujját füléhez illeszté, akarván erővel jól hallani, és figyele; hangosan dobogott keblében a nyugtalan szív s végre igy szóla magában: Ez bizonyára őrző angyalom intő hangja volt! talán az ajándék igen kedves lenne, és gyönge szivemet kísértetbe vinné; nem nyitom föl tehát eme pokolgépet; legyőzöm szemeim tilos kívánságát, s összetiprom fejét a ház ördögének! – e szavakat mondván kiment az utczára, egy kevéssé háza előtt álla, s meglátva Gerőnek örökbe fogadott árva gyermekét, behivá őt, általadá neki az iskátulát, hogy haza vinné s Pali bácsijának a kezébe adná. Lelkendezve futott a kis árva gyermek az iskátulával, hogy játékát mielőbb folytathassa; Vantainé pedig bement a szobába, s megállott a falon függő régiségtől feketült nagy kép előtt, melly ábrázolá szent Pál apostolt Málta szigetében, midőn a száraz venyige közül kezére ugró veszélyes mérgü vipera kigyót kezéről a tüzbe veti, s a lakosok kifogyhatlan csodálkozására sértetlen marad; e kép előtt állott meg Vantainé: majd összekapcsolá kezeit, s szemeit a képre fölemelvén  így imádkozék: Köszönöm jó Istenem! mennyei atyám! hogy erőt adtál kíváncsiságomat legyőzhetni; köszönöm hogy leráztad kezeimről is a tilos és vétkes ajándékot, a családi boldogság megölő kígyóját; oh Isten! oh atyám! szaggasd ki szivemből a vétek konkolyát, és áldd meg lelkemet, hogy minden léptemen mennyei virágot teremjen a hűség! Most fölemelte bölcsőjéből a siránkozó kis fiút, kiment vele az udvarra, s ott csókolgatta örömében; az esti lenge szellő lágyan ölelte át a hű a kedves jó anyát; a kert fülemüléje dicsérő éneket zengett neki; leszállt a békeség angyali keblébe, s a pirosan nyugvó nap rajzolt feje körül szivárvány-koszorút.

beszely_3

—Rendkívüli esemény adta magát elő: rettentő a bünnek, vérfagylaló a gonoszságnak, nagyszerű és vigasztaló az Isten igazsága fölött örvendő kebelnek. Esti tizedfél óra volt, setét borongós idő; Gerő félittasan ballag haza felé, s a mint Vantaiék háza előtt elballag, fülhasító lárma, szivkeseritő jajgatás vonja magara figyelmét: Gerő megdöbben, az ablak felé fordul, s gyönge világot látt átszivárogni az ablakoknak leeresztett fehér függönyei közül; Gerő lekapja süvegét s bal hóna alá üti; testében megborzad, szemei villognak, elcsikorgatja dühében fogait, s marokra szorított jobb kezével az ablakot fenyegetve alig érthető s őrülten nevető hangon igy beszél: „Hah! olvasón nevelt szelid galamb! te rózsa levélen táplált hitvány féreg! mikor kezemet megvetéd viperának neveztél, most tehát viperáddá lettem; – hogy tetszik galambom!? Ugy-e keserű mint én valék!? ugy-e fagylaló dér mint én valék!? ugy-e tövis mint én valék szivedben!? ugy-e ezt nem édesiti meg Vantai szerelme!? ne takard el kebledet, hiszen most rózsa terem rajta, és nem könköly! – csak ordíts, csak jajgass drága szép teremtés! holnapután illyenkor megtiportam immár, átkoztam sírodat!” – így őrjöngött Gerő az éj sötétében s e szavakra láb hegyen hogy senkitől ne láttassék ballagott haza. Lefeküdt ágyára, és aludni kezde; apja és anyja, és a kis fogadott fiu már jó izün aluvának; Gerőt is nem sokára elnyomá az álom, hanem ezen álom nem sokáig tartott. Egy fél órai aluvás után, Gerő borzasztó kiáltások s kétségbe ejtő jajgatások. között rémüle föl álmából; majd mikint tébolyodott ugrált a szobában hol egyik, hol másik bútorhoz ütődve; majd a földre vetve magát kinos segélykiáltások között kapálódzott hentergett, ruháit tépdelte, és tajtékozó ajakkal kiáltozá: „Jaj nekem! mennyei szent atyám! jaj! segítsenek rajtam! mindjárt megöl; mindjárt meghalok!” – Az árva gyermek fölijedt álmából, s nem tudván a dolgot mire vélni, sikoltott; a szülők is fölrémültek, s leugorván az ágyról, világot akarának gyújtani, de megrémülésökben a tüzszereket nem találák. „Mindjárt édes Palim, mindjárt!” zokogá remegve az eszét vesztett anya rendkívüli kínokban a földön hentergő s jajgató fiának; de Gerő nem várta meg a segélyt, őrülten ugrott föl a hideg földről, s az ajtónak rohanva egy pillanatban fölnyitá azt, és bódító kiáltások között öltözetlenül elszaladott, senki sem látta merre és hova; csak az egész helységben föllázult s félelmesen vonító ebek csaholása tanusitá, hogy a helység valamelly házában nagy bajnak kell lennie. Szegény öreg szülők azt hivék, hogy Pál megőrült; fölkelték a jó szomszédokat is, és utána eredvén, keresték egész éjente, de hasztalanul.Reggel találták meg őt, – és hol!? – Oh Istenem a zsidókő mellett a kereszt tövében feküdött meghalva, élettelenül; körmei, s ronggyá tépett fehér ruhái vérfoltokkal égtek; mellén, oldalán és karjain apró vörös sebhelyek valának magasan földagadt s szélesen kiterjedt kék daganatokkal; – ez kígyó-marás volt! – Vipera volt ez iskátulában. mellyet Gerő az öreg néne által a szelíd lelkű Vantainénak ajándékul küldött, s mellyet Vantainé fölnyitatlanul az árva gyermek által visszaküldött Gerőnek, de a gyermek azt kíváncsiságból a szobában fölnyitá, és iszonyú tartalmától megrémülve a földre veté közel Gerő Pál ágyához; a gyermek nem merte kivallani senkinek; üresen tette az iskátulát Pali bátyjának ágya fejébe, de vele sem szólhatott, mert Pál igen későn érkezett haza; ezt a kígyót leste Gerő untalan Zárában, a röpkény- és bozótokbal benőtt kövek közt a kígyók és varancsok, a tarantula és skorpiók iszonyú tanyáján, mindaddig, mígnem egyet megfogni sikerült neki; e kígyót rejtegette ő olly szorgosan szem elől a kis szekrényben; e kígyónak fogta ő a sok férget és bogarat; ennek szedte a különféle mérges növényeket; e kígyóval akará megrémíteni, de ha lehetendett megmaratni Julcsát, mivel őt kezéről lemondva viperának nevezé; e kigyó piszentett az iskátulában, mikor azt Juliska fölakarta nyitni; mert az Isten, ki megvédi az ártatlant, s ki az őt félőket megsérteni nem engedi, megőrizte Vantainét is kegyelmesen; sőt a gyilkos fegyvert Gerő ellen forditá, intő tanúságul azoknak, kik ártatlanok ellen gonoszat forralnak, hogy erről is megemlékezzenek az Urnak ama szavairól: a millyen mértékkel ti mértek másnak, ollyannal méretik vissza nektek is.

beszely_4

És ime! ez volt Gerőnek boszuja, mellyet szült az irigység, táplált a szerelem, megkeserített a tolvajság, és elitélt az Isten; hogy pedig e történetben Isten keze működött, kétségen kivül helyezi Gerőnek s társainak elfogatása Vantula pinczejében. Mikor tudnillik Gerő, Bokri és Csurgula elindulának ürü orzás végett a pinczéből, akkor meglátott Gerő egy karikás ostort függeni a borház falán; ezen ostort lerántá a szegről azon szándékbók, hogy annak segélyével könnyebben megfoghassa az ürüt; azonban midőn prédájokat kötözve vállaikra vennék, Gerő a karikás ostort a juhakolban feledé, s azt a rablást hajnalban észrevevő számadó juhász megtalálván, már korán reggel a kastélyba bevinni szándékozék, hogy a történetet megjelentse, és az ostort mint a bűntény valódi tanújelét bemutassa; a mint pedig a számodó juhász Vantula háza előtt az ostorral ballagna, Vantnlának kis fia épen az iskolába menni szándékozék, és megismeré a juhász kezében az ostort, és igy szólitá meg: „Számodó bácsi! hol vette maga Gyuri bátyámnak az ostorát?” és ime? ezen együgyü kérdéssel a kis gyermek elárulá az orgazdát, és az egész büntanyát akaratja ellen is fölfedezni segité. —

Harmadnapra reggeli nyolcz órakor volt temetése Gerő Pálnak; csaknem egész Pázmánd megjelent gyászos és példás temetésén; részint a ritka történet csodájára; részint, hogy a jámborabb öreg Gerőnek kesergő szivét megvigasztalhassák.

E napon még két más érdekes temetés foglalkoztatá a pázmándiakat; ugyan is déli tizenegy órakor négy koszorús leányka vitte ki sírjához Vantainé kis szőke gyermekét; ki azon este halt meg hirtelen görcsökben, mikor Gerő Pálnak gyász esete történt. Vantai és nője az érzékeny lelkű Lukács Julcsa nagy jajgatással siraták a haldokló kedves első szülöttet; és ez volt ama kinos jajgatás, mellyet Gerő a setét utcza közepén olly átkos kárörömmel hallgatott s mellyet az általa küldött ajándék pokol müvének lenni csalatkozva gondolt.

A legnagyobb és legérzékenyebb temetés esti hat órakor volt; a helység kovácsának nőjét temették; ez öreg nő volt, ki jámborsága, kegyessége és egyéb erényei miatt egész Pázmándnak tiszteletét, és szerelmét birta, csak a zsidók gyűlölték őt egyedül; ez volt amaz öreg nő, kit Gerő Zárábóli visszatértekor a keresztnél imádkozva talált; ez volt amaz öreg nő, kit Gerő a keresztnél a kereszttel együtt érzékenyen megbántott: ez volt amaz öreg nő, ki Gerőnek a kereszt tiszteletéről olly érzékeny szivbeszédet tartott. Szegény öreg nő; nem csókolhatta meg többé a keresztet olly forrón, olly szeretetdusan; hanem most már szinről színre látja és örökre birja mennyei honában. Azt, kinek győzelmi jelét a keresztet itt a földön egykor hős lélekkel védte; sokat beszélettek róla Pázmánd környékében mindenek, de legtöbbet a zsidók; öreg társa, férje a sirig keseregte öt, az elfelejthetlen jó és szelíd lelket; emlékkövet is emeltetett neki ezen egyszerű fölírassál:

 

bezsely_6E sirhalom alatt nyugszik

RÓZENFELD MÁRIA

VASTELEKI ANDORNÉ

Meghalt életének 68-dik évében

1807-ben


' .