Receptes „mesekönyv”

Új folyam V./1. szám

Receptes mesekönyvPéterkém, iszik egy kávét? Ez a kérdés mindig elhangzott, amikor a nap valamelyik szakában betoppantam Tóth Józsefné Barna Kati néni Széchenyi utcai otthonába. Legtöbbször éltem a lehetőséggel, és beszélgettünk.

Egy dolgot állandóan elfelejtett Kati néni. Hogy nem szeretem a mikróban melegített kávét. Kértem, ne tegye be… – Tényleg! – mondta mindig, és nagyot nevettünk, hogy ismét elfelejtette.

Kati néni már többet nem kérdezi meg, hogy kérek-e kávét, Barna Kati nénit 2016. december 3.-án, a férje mellé eltemették a pázmándi temetőben…

Elnézést az olvasótól a személyes bevezetőért, de Kati nénit a mi családunk is nagyon szerette, a halála megrendítette. Termé­szetesen nem csak minket, hanem mindenkit, aki nagyon kedvelte, és sokan voltak ilyenek…

Kati néni a Tájházban kenyérlángost sütött a gyermekeknek… Korán reggel érkezett, és egész délelőtt készítette a kovászt, dagasztotta a tésztát, míg az végül, hosszas pihentetés után, a kemencébe került. Nagyon sok lurkó leste el, néhány meg is tanulta ezt a szép pázmándi hagyományt. Akit érdekelt, annak mesélte fiatalságának emlékeit, és közben tanította őket a kemencében, hagyományos módon sütött kenyér elkészítésére.

A falu és a Széchenyi utca „Barnakati” nénije volt ő. Amikor haza érkeztünk, vagy mentünk el otthonról, az autó ablakából mindig vetettünk egy gyors pillantást a kanyarban a háza felé. Nem kíváncsiságból néztünk be hozzá rendre az évek során. A bepillantást is a szeretet diktálta. Elkaptunk néha egy-egy mozzanatot, ahogy a kertjében kapálgat vagy eteti a tyúkokat, takarítja az udvart, túrja a földet, metszi a rózsáit, gondozza a virágait. Láttuk, hogy kapuja előtt milyen sokszor állt egy-egy bicikli. Már a színéről tudtuk, hogy melyik barátnője látogatott el éppen hozzá. Hogy Éva és lánya, esetleg Magdus, vagy éppen Lőrincz Jutka néni járt nála. Sokszor volt ott Farsang Kati néni is, a lányával, Judittal. Sorolni talán nem is kell, mennyien szerették, és ha kell segítették őt egy-egy bevásárlással vagy éppen azzal, amit kért. Nehezen járt, de a háza körül mindenhova elért, néha botra támaszkodva, hogy rend legyen mindenhol.

Ha az a konyha, ahol sokat tartózkodott – itt fogadta a betérő vendégeit is – mesélni tudna! Csaknem minden héten finom illattal telt meg a helyiség, és ha éppen akkor tért be hozzá valaki, nem kerülhette el, hogy a friss süteménnyel ne kínálja meg. Így aztán a kávé mellé sokszor került, Pati Julika Stefán szelete, Gabi-Kati bájglija /sic/, Kató szelete, Margitka rácsos süteménye, vagy Cséri Kati almás pitéje, netán Magdus krumplis pogácsája. Kati néni mestere volt a süteményeknek. Ezt hátrahagyott, és örök emlékül szolgáló, felbecsülhetetlen értékű, kézzel írott recept-jegyzetei is bizonyítják. Nem számoltuk össze, hány süteményt jegyzett fel élete során, de ha az oldalszámokat vesszük, ez a kincs több, mint kétszáz édességet rejthet. A naplójában 103 lap telt meg. Ha az unokák ellátogattak hozzá, Kati néni elővette receptes mesekönyvét, valahol felütötte, és a gyerekek tudták, hogy egy-két óra múlva élvezhetik a sütemények illatát és felejthetetlen ízét..

Czinkóczki Marcsival többször is jártunk Kati néninél a Hírvivőbe riportot készíteni, beszélgetni vele virágokról, karácsonyokról, a faluról, a szeretetről, az életről.

Marcsi így emlékszik rá: „…életem egyik legerősebb élménye volt, ahogy a régi karácsonyokról mesélt. Olyan volt, mint egy időgép, vagy egy varázslat, amely visszaszippantott Kati néni gyerekkorába. Abba, az amolyan „boldog nincstelenségbe”. Na­gyon örülök, hogy részese lehettem. Nekem is van tőle receptem, elkértem a sajtos rúd elkészítésének fortélyait. Az én receptes könyvemben így jegyzem: Barna Kati néni sajtos rúdja. Biztosan sokaknak van még receptje tőle, azokban biztosan tovább él! Boldog, teljes élete volt, hálás volt minden jóért, amit az élettől kapott, nem azt kereste, hogy mitől rossz valami, hanem azt, hogy mi volt a jó benne. Gazdag receptgyűjteményének hála, mindenki meleg szeretettel fog rá emlékezni, ha megsüt valamit az ő kincsestárából…”

Mára már kiürült a háza, nem lakja senki. A tyúkok és a macskák is elköltöztek, de a virágok száraz szárai jelzik, hogy valaha e háznak gondos, kedves lakója volt. Ha mostanában arra járunk, még mindig vetünk egy gyors pillantást a ház felé, pedig tudjuk, hogy már nincs miért. Sóhajtunk egy nagyot, és gördülünk tovább…

 

E.Várkonyi Péter emlékezete


' .