Értékeink

Iskolatörténet

Új folyam V./2. szám


Pázmánd ízei_3Pázmánd 500. évfordulója alkalmából a Hírvivő mostani számában a falu oktatástörténeti emlékeit szeretnénk megismertetni a kedves Olvasóval. Ebben nagy segítségünkre volt Domak András, aki egyik diplomamunkáját Pázmánd művelődéstörténetéből írta, s ezért sokrétű kutatást végzett a témában.

A fennmaradt írásos dokumentumok szerint az oktatással kapcsolatos legrégebbi adat 1773-ból való. Ekkor már volt a falunak iskolája, ami a megyében még igencsak ritkaságnak számított. 1783-ig Virág Mihály volt a római katolikus népiskola tanítója, 22 Ft jövedelemért 80 gyereket tanított egy osztályteremben, amit a jezsuiták építettek. A XVIII. század végén a tanító a mezőgazdasági munkák után, délután tanította írásra, olvasásra és hittanra a gyerekeket, magyar nyelven. Emellett a néptanítónak az egyházi szertartásoknál is segédkeznie kellett, ellátnia különböző kántori teendőket.

Egy 1818-as feljegyzés szerint – ekkor már a vizsgázott tanító mellett a segédtanító is megjelent –, „Az iskola régi, közepesnél rosszabb. A templomtól keletre fekszik, náddal fedett, kertje van. A tanterem minden nembeli tanuló részére közös, a tanítói lakástól elkülönített. A tanítómester neve Szaghmehl János…” Eszerint a feljegyzés szerint ekkor 130 volt a tanulók létszáma, ám ebből 110 kimaradt a mezei munkák miatt, csupán 20-an jártak rendszeresen iskolába. „A plébános mindeddig hiába próbálta a szülőket figyelmeztetni, a kilátásba helyezett büntetés nem használ.”

A reformkorban is csak a téli időszakban jártak rendszeresen iskolába a gyerekek. A lányok iskoláztatását egyáltalán nem tartották fontosnak a szülők, így ők télen-nyáron rengeteget hiányoztak. A fűtéshez fát vagy szalmatekercset reggelente a tanulók vittek magukkal. A vizsgázott tanítót az uraság, a helybeli esperes és a község választotta, akik egyetértve el is mozdíthatták állásából. Az írás-olvasás mellett hittudományt, számvetést és földleírást tanítottak, de csak a fiú gyerekeknek.

Iskolatörténet

1869-ben a községben 576 fő tudott írni és olvasni, 277 volt a száma azoknak, akik legalább olvasni tudtak valamicskét, 811-en azonban teljesen anafabéták voltak.

A XIX. század végén épült új iskoláról a korabeli megyei lap ekképpen számolt be: „Lyka Döme nagybirtokos, a pázmándi római katolikus templom kegyura a millenniumi év elején egy alapítványlevelet tett le, mely alapítványlevél szerint Magyarország ezeréves fennállása emlékére egy három tanteremből álló iskolát fog építtetni saját költségén a pázmándi népnek. Eme párját ritkító épületnek ünnepélyes felszentelése és kegyes alapítói részérőli átadása 1897 e hó 15-én, Nagy-boldogasszony napján volt, báró Fiáth Pál főispán, Huszák Ágoston alispán és számos vármegyei előkelőségek, az egész község apraja és nagyja jelenlétében.”

Az új, három tantermes iskolához két tanári lakás is tartozott. 1906-ban két tanító és egy tanítónő 3 évfolyamot tanított a római katolikus ismétlő iskolában, összesen 105 gyermeket. 1926-ban a megyei püspöki hivatal 200 millió korona segélyt adott az iskolának egy kéttantermes előteres iskola építésére.

1940-ben született az a körzeti iskolai felügyelői látogatásról készült jegyzőkönyv, ami már „nagyon jó tanulmányi eredményekről” számolt be. Az iskola tanrendjét a II. Világháború kitörése sem zavarta meg, egészen 1944. október 1-jéig, amikor is a németek elfoglalták a falut és beszállásolták magukat a tantermekbe. A tanítás ekkor 4 hónapig szünetelt. Ezután az épületet és a berendezést is csaknem teljesen fel kellett újítani. A háború után még egyházi kézben maradt az iskola, egészen az 1948 nyarán bekövetkezett államosításig.

1961-ben lett iskolaigazgató Szabó György, Pázmánd későbbi díszpolgára. Ő indította be az esti iskolát, amire nagy igény volt, hiszen az emberek többsége 1945 előtt csak 3-4 osztályt végzett.

1967-et írtunk, amikor a régi uradalmi kastélyt átalakították, felújították és beköltözhetett oda az iskola. Ekkor lett minden osztálynak külön osztályterme és a tanítás egy műszakban folyhatott. Kialakították az igazgatói irodát, a tanári szobát. Volt a kastélyban egy pedagógus szolgálati lakás is, valamint egy főzőkonyha és egy ebédlő a napközisek számára. 67 szeptemberében még a régi épületben indult a tanév, de első naptól kezdve a testnevelési, gyakorlati- és osztályfőnöki órák nagy része, a tanulók, nevelők és szülők szabadideje is az új iskola és környéke csinosítására ment el. Festettek takarítottak, a szülők függönyöket varrtak, virágokat hoztak. A tantermekbe új padok, szekrények és tanári asztalok kerültek. Az átadási ünnepségre a faliújságok is a helyükön voltak. A szertárak jól felszereltnek számítottak és sok szemléltető eszköz is rendelkezésre állt. A minőségi változáshoz tartozott, hogy a szülői munkaközösségtől és a patronáló szervektől öt tévét is kapott az iskola, és magnók, dia- és hangosfilm vetítő, lemezjátszók segítették az oktató-nevelő munkát az iskolai könyvtár mellett.

Az új kastélyiskola birtokba vétele óta működnek napközis csoportok Pázmándon, az 1973-74-es tanévtől pedig szakkörök is az iskolában. A 90-es évektől szerveztek úszásoktatást, 1993-ban indult meg a kihelyezett zeneiskolai oktatás. A tanórákon kívül a sportkör, tömegsport órák biztosítottak lehetőséget a testnevelésre. A téli sportfoglalkozások és a tornaórák a művelődési házban lévő tornateremben folytak egészen napjainkig, ezen a gyakorlaton változtat majd a most átadásra kerülő, országos viszonylatban is kiemelkedő sportközpont…

Kastélyból iskola

Új folyam V./2. szám

A kastély épületét a komáromi központú jezsuita kolostor atyái építtették rendház céljára a XVIII. században. Eredeti formájában földszintes, barokk stílusú volt. A rend jelvénye, az IHS rövidítés és a három szeg, ma is látható a főbejárat felett. Az innsbrucki segítő Szűz Mária képével díszített házi oltáruk ma a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban látható.

Kastélyból iskola

Miután 1773-ban a Jézus Társaságát pápai rendelettel feloszlatták, birtokaik a kincstárra szállottak. 1775-ben Kempelen Nepomuk János, Mária Terézia katonatisztje lett a tulajdonos, halála után fia, Nándor, majd Imre. Ez utóbbi elzálogosította uradalmát a szász Koburg Gotha Ferdinánd György hercegnek, ő azonban nem jött Pázmándra lakni. Zsidóknak adta bérbe tulajdonát, akik fizetésképtelenségük miatt azt elvesztették. Egy belga bank után Lyka Anasztáz lett a birtokos. Fiának Lyka Dömének az örökösök közti osztozkodás során jutott a pázmándi uradalom, s vele a kastély. Ő az 1860-as évek után emeletet húzatott az épületre neobarokk stílusban. A parkot osztrák kertész gondozta, melynek fái között jó néhány exóta (Magyarországon nem őshonos) fa ma is látható. A patakon duzzasztó épült, túloldalán teniszpálya volt. A mai gesztenyefasor akkor valószínűleg allé lehetett, sétakocsikázásra szolgálhatott. A kastélyudvaron volt egy kút, kútházzal, mellette a parádés kocsis lakása és a parádés lovak istállója. A díszelgő hintó hajtója 1937 előtt Márkus nevű ember, majd Szajkó János, később Lukács Gyula volt. A komornyikot Tamasik Györgynek hívták. Ő táviratozott mindig Olaszországban telelő urának, ha Pázmándon már kitavaszodott. A Vadász utca elején a szürüskertben (szérűskert) volt a kastély belső cselédeinek lakása. Az1930-as években itt nyitott nyári óvodát Lyka Döméné Podmaniczky Elma bárónő az uradalom munkásai kisgyermekeinek. Lyka Döme 1937-es halála után özvegye, a bárónő kezén volt utoljára magántulajdonban a kastély.

1945-ben szovjet hadikórház, majd községi tanácsház, később egy terményforgalmi vállalat költözött a falak közé. A berendezés akkor ment tönkre, amikor a szovjet Vörös Hadsereg katonáinak fegyveres „felügyelete”mellett munkára hajtott falubeliek a kórház kialakítása miatt kiürítették az épület helyiségeit. A könyvtár köteteit a kályhákban tüzeltették el. Egy művelt katonaorvos mindössze öt kötetet tudott kimenteni a pusztításból. A harcok ukrán és kozák halottait a község robotra hajtott férfiai temették el a kastély futószőnyegei közé.

A háború elmúltával az épület pincéjét néhány helybéli szét akarta verni a téglák miatt, de mivel oltatlan mésszel épült ez annak idején, nem mentek vele semmire.

1967 októberétől működik itt az általános iskola. Ekkor bontották szét lépcsőfeljárót, és alakították át az alagsort légoltalmi pincévé.

Búcsúzunk

Új folyam V./2. szám

Két olyan, mindnyájunknak kedves ember távozott el nemrégiben, akik nagyon sokat tettek a pázmándiakért, életük munkája is azzal telt, hogy az itteni gyerekekért, felnőttekért dolgoztak. Tőlük búcsúzunk.

Bucsuzunk_Bozsi neniKutai Ferencné, Bözsi néni 28 éven át dolgozott a pázmándi óvodában. Szinte a kezdetektől, hat évvel az óvoda nyitása után, 1967-től egészen 1995-ös nyugdíjba vonulásáig volt az óvoda szakácsnője.

Bözsi néni munkáját lelkesen, teljes tudásával, nagy odaadással végezte. A munkához való hozzáállása példaértékű volt. Munkatársai szerették, életvidám természetével mindig derűs légkört teremtett maga körül. Ő irányította a konyhalányokat is, akikkel közösen finomabbnál finomabb ételeket főzött. Nem volt akadály, amit meg ne oldottak volna. A sütőben a kelt tésztától a rakottig minden megsült. A legnagyobb kedvenc természetesen a palacsinta volt, amelyből rengeteget megsütött a pázmándi gyerekeknek. Azóta is sokat szoktuk emlegetni Bözsi nénit, amikor a szülők jóvoltából az óvodai asztalokra kerül ez a finom csemege.

A falu rendezvényeire, ünnepélyeire is szívesen főzött, munkájával segítette a civil szervezeteket is. 2009-ben, munkáját elismerve, Páz­mándért kitüntető címet kapott. Emlékét megőrizzük, nyugodjon békében Bözsi néni!

Bucsuzunk_Vera neniKöllő Andrásné Keszthelyi Veronika 1945-ben született Pázmándon, egyszerű falusi szülők gyermekeként. Általános iskolai tanulmányait is szülőfalujában végezte. Korán, igen fiatalon megismerkedett a nem éppen könnyű mezőgazdasági, fizikai munka világával, a szőlőműveléssel, erdőgazdasági munkával. Nagy változást hozott az életében, amikor lehetősége nyílt egy egészen más munkakör betöltésére. Rábízták az orvosírnoki munkakört, ami nem kis kihívás volt, de Verácskát nem olyan fából faragták, hogy bármitől is megijedt volna. Belevágott, és hosszú évtizedeken keresztül a legjobb tudása szerint végezte azt. Nagyon jó munkatárs volt, megbízható, pontos, segítőkész és mindig vidám, életerős. Hosszú éveken át vezető szerepet töltött be a helyi vörös keresztben. Véradást szervezett, szűrővizsgálatoknál segédkezett, az idősek napja szervezésében döntő szerepe volt.

Szüleiért, családjáért rajongott, mindent megtett értük. Édesanyját nagy szeretettel haláláig ápolta, nehezen viselte elvesztését. Vigasztalást gyermekeiben, unokáiban talált, akiket mindig terített asztallal várt. Még a dédnagymamaság örömeit is megtapasztalhatta.

Nem akartuk elhinni, hogy a mindig vidám, életerős Verácskát igen súlyos betegség támadta meg. Nem adta fel, küzdött, élni akart. Amikor meglátogattam, nagyon bizakodó volt, azt mondta „meg fogok gyógyulni”, és vidáman mesélt nagy terveket szövögető unokájáról. Örültem és vele együtt bizakodtam, de váratlanul közbejött valami, ami visszafordíthatatlanná tette a betegségét. 2016. dec. 11-én jött a hír, hogy Verácska eltávozott közülünk. Ha felnézünk az égre az ő csillaga is ott ragyog valahol a messzeségben. Szeretettel emlékezünk Rád, nyugodjál békében!

 

Domak Tiborné és Pálfi Jánosné megemlékezése

Pázmánd ízei, – ételek, legendás sütemények

Új folyam V./1. szám

Pázmánd ízei_32017 jeles év Pázmánd történetében, hiszen az első írásos emlékhez viszonyítva, ebben az évben ünnepeljük fennállásának 500. évfordulóját. Az önkormányzat és a civil szervezetek sokféle színes programmal, hangulatos eseményekkel, történelmet, hagyományokat idéző kiállításokkal és az értékeket megőrző kiadványokkal készülnek megünnepelni a félévezredes jubileumot. A Hírvivő pedig rendre beszámol majd az előkészületekről és a rendezvényekről is.

A január csendes a faluban, hideg van, korán sötétedik, alig-alig merészkedünk az utcára, a nevezetes dátumhoz kapcsolódó első nagyobb tömegrendezvényre is várni kell még tavaszig. De az előkészületek azért már folynak, elkezdték például a Pázmánd ízeit felvonultató receptek gyűjtését. Az ízes téma gazdája Lukács Józsefné Nusika, a pázmándi Tájház gondnoka, akivel telefonon beszélgettem az ünnepi előkészületekről.

Pázmánd ízei_1– Azt gondoljuk, hogy a jellegzetes, Pázmándon gyakorta készített ételek, sütemények összegyűjtése ugyanúgy hozzátartozik a falu értékeinek megőrzéséhez és feltérképezéséhez, mint a tárgyi emlékek vagy a népszokások felkutatása, ápolása – mondja Nusi.

– A vakarcsról, mint a leginkább népies, Pázmándhoz kötődő ételről sokat hallottunk már…

– Természetesen a vakarcs se maradhat ki – folytatja –, de van még ezen kívül jó pár, honosnak mondható étel, amit gyakorta főztek nagyanyáink, és főzzük manapság is. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, mert ilyen például a pörkölt is, de az már talán jellegzetesnek mondható, hogy errefelé nemigen készítették a tejfölös csirkepaprikást, hanem inkább a rövidebb lére főzött, egyszerűbb csirkepörkölt volt a megszokott.

– Tehát a recepteken túl a szokások feljegyzése, ismertetése is cél…

– Igen, mert azt gondoljuk, ez is hozzátartozik a pázmándi néprajzhoz. A Nyugdíjas Klub tagjaival beszélgetve tűnt fel az is, hogy bár szinte mindenki kertjében ott voltak-vannak a különböző fűszernövények, mint például a rozmaring is, az ételek elkészítésénél mégse nagyon használták. S ha már szó esett a vakarcsról, hadd jegyezzem meg, hogy kutakodtam az interneten, és sok helyen találtam más falukhoz, tájakhoz kötődően is vakarcs recepteket, igen sokfélét. A pázmándi vakarcs szinte a legegyszerűbb, igazán hétköznapi étel volt, gyorsan összedobták és vitték ki a földeken dolgozóknak ebédre.

Pázmánd ízei_2

– Hogyan gyűjtitek a recepteket, tud-e ebben segíteni az újság?

– Mint mondtam, elsősorban sokat beszélgetünk. Ezek a beszélgetések nagyon érdekesek, izgalmasak, nem csupán ételekről esik szó, hanem annak kapcsán sok másról is, ami hozzátartozik a múltunkhoz, életünkhöz, szokásainkhoz.

– Vannak legendás receptgyűjtemények is, mint például a nemrég elhunyt Barna Kati nénié, akiről éppen ennek a lapszámnak a hasábjain emlékezünk meg…

– Igen, minden ilyen gyűjteményről is szeretnénk másolatot kérni, azt digitalizálni, s mint ahogy bármit, amihez hozzájutunk, írásban rögzíteni a neten. Terveink szerint a pazmand.hu weboldal egy aloldalán gyűlnek majd az anyagok. Ide mindenki feltöltheti majd azt, amiről úgy gondolja, hogy a témába vág.

– Amint kész lesz ez a webes aloldal, természetesen hírül adjuk, s azt is, miként lehet oda információkat feltölteni. Azt hallottam, hogy a pázmándi ízek különböző, az évfordulóhoz kapcsolódó eseményen is szerepelnek majd…

– A Pázmándi Spájzzal közösen tervezzük, hogy néhány hónap múlva, ha már szép idő lesz, elkészítjük majd a leginkább jellegzetesnek számító ételeket, süteményeket a Tájházban, s abból rendezünk egy kóstolót. A finomságokról fotók is készülnek majd, s ha elegendő anyag összejön, egy a pázmándi recepteket ismertető kiadványban is megörökítjük az utókornak – mondja befejezésül a Tájház vezetője.

Szabó Hédy

Receptes „mesekönyv”

Új folyam V./1. szám

Receptes mesekönyvPéterkém, iszik egy kávét? Ez a kérdés mindig elhangzott, amikor a nap valamelyik szakában betoppantam Tóth Józsefné Barna Kati néni Széchenyi utcai otthonába. Legtöbbször éltem a lehetőséggel, és beszélgettünk.

Egy dolgot állandóan elfelejtett Kati néni. Hogy nem szeretem a mikróban melegített kávét. Kértem, ne tegye be… – Tényleg! – mondta mindig, és nagyot nevettünk, hogy ismét elfelejtette.

Kati néni már többet nem kérdezi meg, hogy kérek-e kávét, Barna Kati nénit 2016. december 3.-án, a férje mellé eltemették a pázmándi temetőben…

Elnézést az olvasótól a személyes bevezetőért, de Kati nénit a mi családunk is nagyon szerette, a halála megrendítette. Termé­szetesen nem csak minket, hanem mindenkit, aki nagyon kedvelte, és sokan voltak ilyenek…

Kati néni a Tájházban kenyérlángost sütött a gyermekeknek… Korán reggel érkezett, és egész délelőtt készítette a kovászt, dagasztotta a tésztát, míg az végül, hosszas pihentetés után, a kemencébe került. Nagyon sok lurkó leste el, néhány meg is tanulta ezt a szép pázmándi hagyományt. Akit érdekelt, annak mesélte fiatalságának emlékeit, és közben tanította őket a kemencében, hagyományos módon sütött kenyér elkészítésére.

A falu és a Széchenyi utca „Barnakati” nénije volt ő. Amikor haza érkeztünk, vagy mentünk el otthonról, az autó ablakából mindig vetettünk egy gyors pillantást a kanyarban a háza felé. Nem kíváncsiságból néztünk be hozzá rendre az évek során. A bepillantást is a szeretet diktálta. Elkaptunk néha egy-egy mozzanatot, ahogy a kertjében kapálgat vagy eteti a tyúkokat, takarítja az udvart, túrja a földet, metszi a rózsáit, gondozza a virágait. Láttuk, hogy kapuja előtt milyen sokszor állt egy-egy bicikli. Már a színéről tudtuk, hogy melyik barátnője látogatott el éppen hozzá. Hogy Éva és lánya, esetleg Magdus, vagy éppen Lőrincz Jutka néni járt nála. Sokszor volt ott Farsang Kati néni is, a lányával, Judittal. Sorolni talán nem is kell, mennyien szerették, és ha kell segítették őt egy-egy bevásárlással vagy éppen azzal, amit kért. Nehezen járt, de a háza körül mindenhova elért, néha botra támaszkodva, hogy rend legyen mindenhol.

Ha az a konyha, ahol sokat tartózkodott – itt fogadta a betérő vendégeit is – mesélni tudna! Csaknem minden héten finom illattal telt meg a helyiség, és ha éppen akkor tért be hozzá valaki, nem kerülhette el, hogy a friss süteménnyel ne kínálja meg. Így aztán a kávé mellé sokszor került, Pati Julika Stefán szelete, Gabi-Kati bájglija /sic/, Kató szelete, Margitka rácsos süteménye, vagy Cséri Kati almás pitéje, netán Magdus krumplis pogácsája. Kati néni mestere volt a süteményeknek. Ezt hátrahagyott, és örök emlékül szolgáló, felbecsülhetetlen értékű, kézzel írott recept-jegyzetei is bizonyítják. Nem számoltuk össze, hány süteményt jegyzett fel élete során, de ha az oldalszámokat vesszük, ez a kincs több, mint kétszáz édességet rejthet. A naplójában 103 lap telt meg. Ha az unokák ellátogattak hozzá, Kati néni elővette receptes mesekönyvét, valahol felütötte, és a gyerekek tudták, hogy egy-két óra múlva élvezhetik a sütemények illatát és felejthetetlen ízét..

Czinkóczki Marcsival többször is jártunk Kati néninél a Hírvivőbe riportot készíteni, beszélgetni vele virágokról, karácsonyokról, a faluról, a szeretetről, az életről.

Marcsi így emlékszik rá: „…életem egyik legerősebb élménye volt, ahogy a régi karácsonyokról mesélt. Olyan volt, mint egy időgép, vagy egy varázslat, amely visszaszippantott Kati néni gyerekkorába. Abba, az amolyan „boldog nincstelenségbe”. Na­gyon örülök, hogy részese lehettem. Nekem is van tőle receptem, elkértem a sajtos rúd elkészítésének fortélyait. Az én receptes könyvemben így jegyzem: Barna Kati néni sajtos rúdja. Biztosan sokaknak van még receptje tőle, azokban biztosan tovább él! Boldog, teljes élete volt, hálás volt minden jóért, amit az élettől kapott, nem azt kereste, hogy mitől rossz valami, hanem azt, hogy mi volt a jó benne. Gazdag receptgyűjteményének hála, mindenki meleg szeretettel fog rá emlékezni, ha megsüt valamit az ő kincsestárából…”

Mára már kiürült a háza, nem lakja senki. A tyúkok és a macskák is elköltöztek, de a virágok száraz szárai jelzik, hogy valaha e háznak gondos, kedves lakója volt. Ha mostanában arra járunk, még mindig vetünk egy gyors pillantást a ház felé, pedig tudjuk, hogy már nincs miért. Sóhajtunk egy nagyot, és gördülünk tovább…

 

E.Várkonyi Péter emlékezete

Összefogás a templomért

Új folyam IV./11–12. szám

2017 nem csak a falu 500 éves fennállása okán lesz nevezetes esztendő Pázmánd életében, még egy kerek évforduló kötődik majd ehhez az évszámhoz, mégpedig az, hogy a templomunk 300 éves lesz ebben az évben.

Egyhazi oldalakra_2

Ez alatt a három évszázad alatt többször fenyegette pusztulás a mi templomunkat, de az itt élők sosem hagyták. Most sem könnyű a helyzet, a templom felújításra szorul, s mint azt többször olvashattuk az egyházi hírekben, mostanára kimerültek a lehetőségek, nincs újabb pályázat, nincs több támogatás, az Egyház­község lehetőségei is végesek, csak magunkra számíthatunk.

Egyhazi oldalakra_4

Előző számunkban hirdette meg a plébániánk képviselőtestülete a „Mi templomunk napját”, ahová minden Pázmándot és a pázmándi temp­lomot szeretőt vártak-hívtak december 10-én délutánra. Az eseményről hangulatos élmény­beszámolót is olvashatnak, most a sok kép mellé álljon itt a részletes program: a helyi Kempelen Farkas iskola diákjai, a Verebi Asszonykórus, a Pázmándi Népdalkör, és Fuják Zsuzsanna vezetésével a Szederinda Népdalkör tagjai adták a műsort. Az iskola néptáncos gyermekei a regölési szokásokat, a harmadik osztályosok a téli népszokások közül a lucázást mutatták be Mundrok Csilla felkészí­tésével. Darabos Anikó kézműves foglalkozáson várta a legkisebbeket. Kora estére ide is megérkezett a Mikulás, a gyermekek örömére.

Egyhazi oldalakra_3

E.Várkonyi Péter képriportja

„A mi templomunk napján” lakodalmat ültünk

Új folyam IV./11–12. szám

2016. december 10. szombat: „A mi templomunk napja” – gyűjtés a templom felújítására: „Egyél jót és tegyél jót” (A év, Mt 17,10-13)

Az előkészület már előző nap pénteken délután elkezdődött: az igazi lakodalmas előkészület szerint sátrat állítottunk, négy üstöt kértünk kölcsön, hogy „kifőzzük a templomunk lakodalmát”, ahogy Pázmándon mondják a falusi lakodalom konyhai munkáit. Terveink szerint egyik üstben gulyáslevessel, a másikban „kondás levessel” (a gulyás disznóból) a harmadikban a legjobb, pázmándi házi adomány-borokból válogatott meleg borral, a negyedikben teával készültünk.

Egyhazi oldalakra_1

Szombaton gyönyörű napsütésre ébredtünk, szinte tavasz volt. Ez kicsit oldotta a hangulatot, mert hittük is meg nem is, hogy a kora délután kezdődő templomi programsorozatunknak – amit Halászné Kriszta, világi elnökünk állított össze és szervezett – lesz közönsége, hogy a kb. 160 adag gulyásnak lesz majd gaz-dája a műsor végeztével. Különösen úgy, hogy Lukács Kató a plébánia bejáratánál a meghirdetett – „egyél jót és tegyél jót” – támogatói jegyeinket ajánlja az érkezőknek.

Még javában tartott a főzés-készülődés, amikor megérkeztek az első fellépők a plébánián kialakított öltö-zőhöz. Aztán befutottak a sütemény-adományok is tálca számra. Ezek a jelek bátorítottak bennünket: sikerülhet a mi templomunk napja! Délután négy órára minden elkészült, egészen belaktuk a téli plébánia udvart: szólt az ádventi- karácsonyi zene, útbaigazító táblák voltak kihelyezve. Ebben nagy segítségünkre volt Kerkuska Imre barátom és tagtársam (pázmándiaknak Kis Csiriz), a pázmándi TOPorgó Egyesület elnö-ke, aki egy tömegrendezvényhez szabva, nagy hozzáértéssel irányította a készülődést.

A rendezők közül egyesek már „kimerészkedtek” a plébánia udvar utcai kerítéséig.

Egyhazi oldalakra_5

A látvány szinte leírhatatlan volt! A TOPorgó Egyesület túrarendezvényeihez mérhetően, a templomkapu előtt és után, a Fő utca két oldalán, legalább 70 m hosszban álltak az autók. A templom előtt nagy tömeg.

Az üstök alatt eloltottam a tüzet és átmentem a templomba. Tömve volt, akárcsak az éjféli misén. Legalább kétszázan lehettek, és hangos taps kísérte a fellépők produkcióit. Kerkuska Zoltán barátom (pázmándiaknak Nagy Csiriz) volt a templomi programok „házigazdája”. Szak­értelemmel és jó ízléssel oldotta meg a feladatot.

Az utolsó három műsorszámot láttam. A regölők és lucázók a Kempelen Farkas Általános Iskola diákjai voltak: tudták a szövegüket és évezték a játékot, elhittem minden mozdulatukat.

A nyéki Szederindát most hallottam először. Gyönyörűen szólt az ének. Erő és a dal szeretete zengett a templomunkban – mindeközben gyakran egymásra néztek és mosoly volt az arcukon. Az éjféli mise előtt, egy dalcsokorral, a templomunkban lenne a helyük. Remélem Zsuzsa kötélnek áll és megoldja a gyerme-kek felügyeletét. Szép karácsonyi meglepetés lenne…

A mi templomunk napján_9

A Pázmándi Népdalkör és Citera­zenekar ismerősen és szépen szólt, az Ady vers nagyszerű volt a végén, több mint 30 éve szól nálunk ez a bakelit – pontosabban 1983 karácsonyán először.

Gulyásaink – a hírek szerint – finomak voltak – néha „kicsit zsíros!” –, a „lakodalmas” sátrat fűtöttük, a bort melegen tartottuk, a tea is fogyott. Becslésünk szerint 160-170 adag gulyást oszthattunk ki.

A Mikulás még éppen világossal érkezett. A zsákjából finom Balaton Bumm szeletek potyogtak. A felnőtt korúak is (pl. Anci néni) fürgén hajoltak le érte.

Egyhazi oldalakra_7

Az udvari vendéglátás hat óra után ért véget.

Minden kiadott támogató jegyet összeg szerint feljegyeztünk és gyors számvetést csináltunk. Az adomá-nyok összege 2016. december 10-én 567.000,- Ft volt, ami a vasárnapi mise után 620.000,- Ft-ra emelkedett.

Köszönjük a fellépőknek, hogy elfogadták a meghívásunkat, köszönjük minden pázmándinak és nem pázmándinak, hogy meghallották a kérésünket és támogatták a „mi templomunk” megújulását.

Látva az összefogást nincs kétségem afelől, hogy Pázmándon „…a templom pedig megújul!”

Egyhazi oldalakra_6

 

Pázmánd Plébánia Képviselőtestülete

Noske Richárd képviselő

Pázmánd díszpolgárai

Új folyam IV./11–12. szám

Egy cikksorozat a végéhez közeledik…

Nagyjából egy éve indítottuk útjára Pázmánd díszpolgárait ismertető sorozatunkat. A szerkesztésben nem volt előre elhatározott sorrend, inkább az aktualitások adták az egymásutániságot. A most következő két bemutatóval zárul a cikkek sora, s ez a két írás – elnézést az olvasótól – ismétléseket is tartalmaz. Dr. Farsang Andrea 2014-ben kapta meg a díszpolgári címet, s az akkori, a kitüntetése kapcsán összeállított méltatást már az új folyamú Pázmándi hírvivő közölhette, Sándor atyáról, falunk egykori legendás papjáról pedig többször is szóltunk már, legutóbb részletesen akkor, amikor szomorú szívvel búcsúztunk tőle…

Dr. Farsang Andrea

Pázmánd díszpolgárai_2Andreával a közelmúltban találkozhattunk személyesen, hiszen advent 3. vasárnapján ő gyújtotta meg a település adventi koszorúján a harmadik, az örömöt szimbolizáló gyertyát. 2014-ben kapta meg a Pázmánd Dísz­polgára kitüntető címet az 1967-ben, Farsang András és Pálinkás Rozália második gyermekeként született Habil Farsang Andrea. Általános iskoláját Pázmándon végezte, majd a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően 1986-1991 között a szegedi József Attila Tudomány­egyetem hallgatója volt, ahol 1991-ben matematika-földrajz-számítástechnika szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1991-től tanársegédként, majd adjunktusként, 2005-től docensként a Szegedi Tudomány­egyetem Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékének oktatója. PhD disszertációját 1997-ben védte meg. 1998-tól a gödöllői Szent István Tudomány­egyetemen talajtani szakmérnöki képzésén vett részt, diplomáját 2000-ben szerezte. 2010-ben habilitált a Szegedi Tudo­mány­egyetemen, habilitációs dolgozatát „A feltalaj makro- és mikroelem tartalmának remobilizációja, környezeti vonatkozásai” címmel védte meg.

Számos külföldi tanulmányúton, ill. ösztöndíjas programon vett részt. Tudományos pályafutására legnagyobb hatást az 1992-93-ban a németországi Johann Wolfgang Goethe Egyetemen (Frankfurt am Main), majd 1995-96-ban a Berni Egyetem Talajtani Tanszékén eltöltött egy-egy év jelentette. Több hónapot töltött ezen kívül a Tübingeni (1994), valamint a Hannoveri (2000) és a Kieli Tudományegyetemeken (2002) is.

Az SZTE földrajztanár szak képzésfelelőse, valamint a környezetmérnök Bsc és MSc szakok szakfelelőse. 2007 óta a Kör­nye­zettudományi Intézet vezető helyettese, 2014 óta SZTE Természettudományi és Infor­matikai Kar Oktatási Dékán­helyettese. Számos hazai és nemzetközi tudományos szervezet tagja, a Szegedi Akadémiai Bizottság Föld- és Környezet­tudományi Szak­bi­zottság titkára.

2015-től az Agrokémia és Talajtan folyóirat társ-szerkesztője, számos nemzetközi folyóirat felkért bírálója. 2016-ban az MTA által kiírt pályázaton elnyerte az MTA Földrajz Szak­módszertani Kutatócsoport alapításának jogát és 4 éves támogatását.

Pázmánd díszpolgárai_1

Nevéhez száznál is több tudományos közlemény, öt szakkönyv, ill. felsőoktatási tankönyv fűződik, három további szakkönyv szerkesztője, irányításával több, mint 110 szakdolgozat, diplomamunka és öt PhD disszertáció készült. Eddigi oktató- és kutató munkájának elismeréseként 2007-ben Mester Tanár Arany­érmet, 2010-ben Magyar Felső­oktatásért Emlék­plakettet, 2014-ben az SZTE Természet­tudo­mányi és Informatikai Kar hallgatói által adományozott Arany kréta díjat, 2016-ban Rektori Elismerő Oklevelet kapott.

2016. december 6-án sikeresen megvédte Akadémiai Doktori értekezését a Magyar Tudomá­nyos Akadémián 11 fős bizottság előtt, így Magyar­országon negyedik nőként érdemelte ki természetföldrajzi tudományterületen az MTA doktora címet.

Férjével, M. Tóth Tivadar geológus tanszékvezető egyetemi tanárral három gyermeket (Orsolya, Márton és Borbála) nevelnek.

Lengyel Sándor esperes atya

Pázmánd díszpolgárai_41966-ban nevezték ki plébánosnak Pázmándra, az akkor elhunyt lelkipásztor, Szabó Pál helyére. A hívek ezt a vasárnapi szentmiséken tudták meg, amelyek akkoriban még reggel 8 órakor és 10 órakor is voltak. A padok megteltek a hírre, sőt még a kórus alatt és a kóruson is álltak.

A plébánia és annak udvara igen gazdátlan állapotban volt akkoriban, ezt az atya kérésére kezdték el felújítani, szépíteni sok-sok önkéntes munkával a falubéliek. Az első nagyobb ünnep a következő évi elsőáldozás volt, ahol 22 gyermek járult először a szentséghez. Atyánk a felújítások közepette a hívek lelki életét is építgette, zarándoklatokat, lelkigyakorlatokat szervezett, sokszor hívott vendég gyóntatókat a hívek számára.

A legnagyobb boldogságot és örömöt a gyermekek hitoktatásában találta meg. Szigorú volt, de meg is lett az eredménye, a gyerekek szívesen jártak hittanórára, és volt, hogy tizennyolcan is ministráltak a misén. Minden történést, a falunk, országunk, világunk fontosabb eseményeit szorgalmasan rögzítette a helytörténeti könyvbe. Megkezdte a rábízott templomunk felújítását is, a hívek és a falu lakosságának segítségével, adományaikból. A verebi hívőket sem hagyta magára, hiszen az Pázmánd fíliája, tehát ott is megkezdődtek a munkálatok a szép templom megőrzése érdekében.

2004. július 18-án tartotta esperes atyánk az aranymiséjét, pappá szentelésének 50. évfordulóján, amelyen a rokonok, ismerősök mellett a helyi és környékbeli polgármesterek, jegyzők, s híveinek sokasága köszöntötte. A szentmisét a püspöki titkár úrral együtt celebrálta.

Az atya 43 évet töltött a pázmándi plébánián, élt hívei között a faluban. Pártoló tagja volt a népdalkörnek, s ott volt rendszeresen a sportpályán is. Egy, a róla készült filmben büszkén sorolta, hogy húszból legalább tizennyolcat ő esketett a faluban, majd minden újszülöttet elhoztak megkeresztelni, s a több, mint negyven év alatt csak öt olyan eset volt, hogy nem ő kísérte utolsó útjára az elhunytat. Majd 2009. november 1-én bejelentette, hogy betegsége miatt nem tudja tovább vállalni hívei szolgálatát, élete hátralevő részét pedig a székesfehérvári Papi Otthonban szeretné eltölteni. Utolsó szentmiséjét 2009. november 15-én tartotta híveinek, ahol így búcsúzott:

„43 és fél évvel ezelőtt jöttem ide közétek, Shvoy Lajos megyéspüspök úr kérésetekre helyezett ide plébánosnak. Azt mondta: olyan papot adok nektek, akit meg fogtok emlegetni. A püspök ígérete szerint Pázmánd és Vereb község jó papja igyekeztem lenni. Mint a község 24. plébánosa, a leghosszabb 43 és fél évemet töltöttem itt, papságom 55 évéből pedig csak 12 évet más községekben. Szentbeszédeimre, esküvői-, temetési beszédeimre igyekeztem mindig minél jobban felkészülni, a hitoktatásban igen sok örömöm volt, amit tőletek, jó szülőktől, gyermekeitektől kaptam, voltak szép számmal ministránsok is. Ittlétem alatt gazdagodtunk a ti jóságotokból mise és ministránsruhákban is. Megújult sok mindenben pázmándi, verebi templomunk. Munkámat dicséretesen segítette kántoraink, hitoktatóink, sekrestyésünk példás helytállása. Most már nem bírtam a munkát, hallókészülékkel sem tudok helytállni, ezért kértem megyéspüspökünktől a nyugállományba helyezést. Tudom, ilyen hosszú idő alatt közel kerültünk egymáshoz és így nehéz az elválás, de mint jó keresztények búcsúzunk el egymástól, és megköszönöm a tőletek kapott szeretetet, jóságot. Kérek a Jóistentől kegyelmet, hogy Krisztus jó papjához méltón éljek és pihenjek paptestvéreim között és készüljek a Vele való találkozásra. A mai napon utoljára mondom: Az Úr legyen veletek! Áldjon meg benneteket a Mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!”

Pázmánd díszpolgárai_3

Az 1997-ben díszpolgári címet kapott Lengyel Sándor, kedves plébános atyánk, 2014. június 24-én még megérte pappá szentelésének 60. évfordulóját, gyémánt miséjét a székesfehérvári bazilikában, rokonainak, híveinek, paptársainak és szeretett püspökének körében ünnepelhette. Egy évvel ezután veszítettük el, 2015. május 4-én, pappá szentelésének 61. évében, szentségekkel ellátva tért meg az Úrhoz.

A Spájz Pázmándon

Új folyam IV./11–12. szám

Karácsonyra készülődik a januárban negyedik születésnapját ünneplő Pázmándi Spájz Egyesület. Ahogyan eddig minden évben, úgy idén is nagy forgalmat bonyolított le úgy a környező településeken, mint a saját falunkban is. Tavaly 29 rendezvényen vettek részt az év 52 hetében. Karácsony idején megszaporodnak a meghívások, sokan keresik áruikat, hisz mindig kiváló a minőség és biztos a megjelenésük is. Az egyesület idei tevékenységéről és az elmúlt három év tapasztalatairól Kratancsik László elnökkel beszélgettünk.

A Spájz Pázmándon_1

Amióta a vidéki ember megtermeli a zöldséget, gyümölcsöt, neveli az állatait, szívesen kereskedik is ezekkel, ezért is jár a piacra. A városi ember meg rá van kényszerítve, hogy vásárolni járjon, és szerencsére egyre inkább keresi a háztáji kacsát, libát, szalonnát, kolbászt, a rikító sárgájú tojást, és természetesen a zöldség-gyümölcs féléket. Egykoron Pázmán­don sokan teljes háztájit tartottak. Ehhez „igazi” gazda kellett, aki értett az állatokhoz és a kertműveléshez egyaránt. Mára a falunkban szakosodtak a termelők, van aki tojást ad el, van aki sajtot vagy zöldséget, esetleg húsárut. Ők valamennyien azután egyszer csak úgy gondolták, hogy jobb lenne közösséget alkotniuk, s megalakították a Pázmándi Spájz Egyesületet. Ennek januárban lesz négy éve. Az elgondolás és az azt követő tettek is beváltak, az egyesület tagjai együtt csaknem minden vásárlói igényt kielégítenek. különböző szervezett programokon, összejöveteleken teszik próbára magukat, mindig emelve a színvonalat. Kiderült, hogy a Spájz termékei a finomság és a folyamatosan jó színvonal miatt igen keresettek nemcsak a falu határain belül, hanem azon kívül is.

A Spájz Pázmándon_9

Ha nem lennénk, ma már joggal elmondhatnánk magunkról, hogy hiányoznánk – kezdi a beszélgetést az elnök. – Egy-egy kitelepüléskor lehetőség van több árucikk értékesítésére helyben is, vagy egész Fejér megyében, mert Pázmándtól 40 kilométer távolságig árusíthatunk. A hírünk gyorsan terjedt, szájról-szájra, de az internet útján is, a honlapunk (www.pazmandispajz.hu) segítségével. Gyakran találkozunk más szervezőkkel, akik a látottak alapján hívnak meg minket a legkülönbözőbb vásárokba, találkozókra. Mi meg természetesen örömmel megyünk, mert ezzel visszük hírnevünket mindenfelé. Szállítjuk az áruinkat is, amelyek jól bejáratottak már: méz, gyümölcs, zöldség, bor, lekvár, szörpök, savanyúságok, sajtok, befőttek, házi tojások, konyhakész húsáruk, hidegen sajtolt olajfélék. A felsorolásnak alig lehet a végére jutni, csaknem minden ételféleség megtalálható a palettánkon. Mind­ezeket ajánljuk vásárlóiknak, akik termékeink megbízhatósága alapján kedvelnek bennünket, mert a minőség mindig ugyanaz.

A minőség mindig ugyanaz, és egy ideje a tagok létszáma sem változik. Az alapításnál még csak tizenkilencen voltak, mára ez a szám harminchat lett. Három év alatt ennyien látták úgy, hogy érdemes az egyesület tagjává válni. Fontos megjegyezni, hogy nem csak kistermelő vagy őstermelő lépheti át az egyesület képzeletbeli kapuját, várnak mindenkit, aki egyetért az alapszabályzatban rögzített tematikával. Ha valaki szimpatizál a tagokkal és az elképzelésekkel, hasznos ötletei vannak, és kéri tagságát, felveszik a tagok közé.

A Spájz Pázmándon_4

Az egyesületnek a hagyományőrzés is a feladata – folytatja az elnök. – Elsősorban pázmándi hagyományokat elevenítünk fel mind több alkalommal és viszünk tovább. Fontos szempont az értékesítés is, hiszen a megtermelt árut el kell adnunk. Erre kidolgozott tematikánk van. Falun belül mindenki maga intézheti az eladást, önállóan vagy zárt láncon. Ki lehet és ki is kell elégíteni a vásárlói igényeket. Az egyesület heti listát készít a terményekből, amelyből minden vásárló válogathat aszerint, hogy mire is van szüksége? Részt veszünk a közétkeztetésben is, mint egyéni termelők, szállítunk az óvodának és az iskolának is. Adventkor nem győzünk eleget tenni a meghívásoknak, hiszen karácsony előtt mindenki a szépet és a jót keresi. Ahova elkötelezzük magunkat, oda mindig eljutunk. – fejezi be Kratancsik László.

A Spájz Pázmándon_3

A Pázmándi Spájz Egyesület hivatalosan is bejegyzett civil szervezet. Pázmándon egy évben három rendezvényt tartanak, egyet húsvétkor, egyet a születésnapjuk táján Márton napi spájzolással, és természetesen rendeznek karácsonyi vásárt is. Kis költségvetéssel dolgoznak, tagdíjat szednek, pályázatokon vesznek részt. Egyre bővítik a részvételi arányukat a környező településeken is, amelyből csak néhányat sorolnánk a teljesség nélkül: Herceg­halomra, Csák­vár­ra járnak, Gárdonyban és Iváncsán is árusítanak, Nadapra és Velencére is ellátogatnak mindig…

Befejezési mottóként elmondhatjuk, hogy a Pázmándi Spájznak nemcsak az a célja, hogy a megtermelt portéka, áru elfogyjon, azon túladjanak, hanem az is fontos, hogy megőrizzék a hagyományokat is. Ez a hitvallás ezidáig sikerrel járt!

A Spájz Pázmándon_7

 

A spájz rendezvényein
E.Várkonyi Péter járt
Kratancsik Lászlóval

Gerő és boszuja – Beszély (III. rész)

Új folyam IV./10. szám

Aki betegségével nem gondol, elhanyagolt kórsága uj nyavalyára fajul; ki bűnével nem törődik, ujabb bűnökbe rohanva, elmerül; s igy történt Gerővel is. Julcsától utálva, egy kevéssé elbánkódott; de azután a gonoszabb szellem erőt vévén rajta, elhatározá magát kebléből a búbánatot, e gonosz vendéget és rossz madarat borral önteni ki. Társakat keresett tehát, s pár percz múlva rátalált Csurgu1a Ádám- és Vantula Györgyre, és két más fiatal emberre, kik Vantulának a jó szivü tót embernek, akkoriban Pázmándon a legtehetősebb boros gazda fiának szőlejébe mentek borókázni, s a vasárnapi est munkátlan unalmait elűzni. Szívesen látták és hívták velők Pált, s még szivesebben hallá meghivó szózatjokat a Julcsa leverő szavaitól megszomjazott Gerő. Késő tíz óráig borozgattak a hajlék katlanában élesztett tűz mellett; haza menni nem szándékoztak, mert őszi hűvös permeteg eső veré a kis hajlék ablakát; éheztek, de kenyéren kívül semmijök sem volt, és ezt vasárnapi estére keveslék. Gerő szivét megszállotta az ördög; egy gonosz javaslatot tőn és javaslata elfogadtatott; elindultak hárman: Gerő, Bokri Sándor, és Csurgula, s a szőllők délkeleti sarkához közel álló urasági juhakolból két kövér ürüt elorzának; leölék azokat a pinczében, s egyiknek legjavából magoknak pörköltet készítve annyira ettek és ittak, hogy csakhamar lerészegülve a présházba takarított kákakévékre leheverésztek, és elaludtak. Reggeli hét óra volt már, midőn fölébredének; kedvetlenek, és szomorúak valának mindnyájan; eszökbe jutott éji gonosz tettök, s haragosan furdalva szivöket sem egymásra tekinteni sem egymáshoz szólani nem mertek. Bokri Sándor volt első, kinek lelkéből kitört a félelem viszhangja, társaihoz igy szólván: „Barátim! az éjszaka gonosz uton jártunk; jaj nekünk, ha megtudják!” Csurgula öklével dörzsölte szemeit, s érthetlenül mormogott valamit fogai között; de Gerő elkáromlá magát, s egy fölkapott faabrincsot haragtól remegő kézzel hajitva Bokrihoz, monda: „Gyáva eb! miért jöttél el tehát velünk, ha rettegsz!? jó félj nyomorult! fölakasztanak; – ha el nem áruljátok magatok, nem tudja ezt meg az Isten angyala sem!” – így biztatta s bátoritá Gerő magát és társait, de hasztalanul. „Vessetek egy kis földet arra az ürü vérre ott az ajtónál! kiálta Vantula. „Micsoda vérre!? te vaksi! – válaszolá Gerő – még a vizet is vérnek nézed; most öntötte ki a korsóból Ádám öcsém.” „Tehát vigyétek – monda továbbá Vantula – vigyétek ki pinczémből az ürüket, mert nem akarnám, hogy itt megtalálják azokat!” „Hohó! – feleié Gerő – jó is volna bizony most kivinni azokat; meglátná az egész világ; hanem elássuk inkább itt a pinczében, ha akarod; jó lesz-e?u „Micsoda!? fölkiáltott Vantula boszusan és megrémülve – nem ássátok biz azt ide, még ezért az országért sem; hiszen soha többé nem mernék a pinczémbe lépni, mert félnék, hogy az ürü a pincze fenekén elböditi magát.”“ – A mint a legények így felesülnének és töprenkednének azon, valljon mit volnának a két ürüvel teendők íme, egyszerre több ember léptei hallatszanak kivül a gyalog ösvényen; az ispány és a hajdu, a helység bírája és a kis biró voltak ezek, s egyenesen a présháznak tartva elállták az ajtót. „Vantula Gyuri! nyisd föl az ajtót! – kiálta a biró erős mogyoró botjával élénken kopogatva annak kilincsét; de Vantula nem felelt, és senki nem felele, mert ijedtökben mindnyájan megnémulának. „Vantula! bocsáss be! ugy is tudom, hogy itt vagy; no! csak szaporán!” – kiálta ismét a biró, ismételve; botjával a szapora kopogást, és nem hiába; megnyílt az ajtó, s belől a ház közepén tömegben állott az öt bűnös, halavány arczczal, leeresztett kezekkel, és dobogó szívvel adván meg magokat. Mind az öten elkísértettek az urasági tömlöczbe, honnét csak a három hét után tartott uri szék alkalmával szabadultak meg, miután az ürük árát lefizették és érdemlett testi büntetéssel is fenyítettek volna; azonkívül pedig Gerő Pál, mint a bűnténynek javaslója és fövégrehajtója, mivelhogy épen katona fogdosás volt, a katonai, hadfogadószék elébe állíttatott, katonának fölruháztatott: December hó végső napjaiban inditották útra Gerőt Dalmát ország fővárosába Zárába; kimondhatlan gyűlölséget, átkot és bosszuállási esküt vitt magával Julcsa iránt, kinek hidegszivüsége okozá, mint ö hivé, jelen balsorsát, és az áruló iránt, kit azonban mai napig föl nem fedezhetett.

beszely5

 

Gerő jól viselte magát Zárában; kötelességeit híven teljesíté s gyakorlatait jól betanulá, s azonkívül nem társalgott soha senkivel. Vitéz társai részint nevették részint csodálták őt, mert Gerőnek különös foglalkozása volt. A zárai katonai laktanyának háta mögött elhagyatott nagy kert volt, s a kertben öszvedült nagyszerű épületnek régi romjai, mellyek tengeri mohával, röpkényekkel, folyóka- és egyébféle csalitokkal sürün benőve vaIának; e romok között tartózkodott folytonosan Gerő; majd ült ott óra számra és lesett valamit, majd csuszot és mászott a néha görgeteg köveken; egy szekrénykét hordoza magával untalan, mellynek tartalmát szorgosan rejtegető mindenki előtt, bogarakat, pilléket s egyéb kisebb nagyobb férgeket, csigákat és különféle füveket rakott bele, a nélkül hogy az valaha megtellett volna; senki nem tudta kilesni Gerő rejtélyes játékát csak őrmesterének és a tizedesnek vállá és mutatá meg azt, barátságos elhallgatás ígérete mellett. Gerő azonban nem volt sokáig Zárában; békeség lett a birodalomban, s Gerő sokakkal együtt bizonytalan időre haza bocsájtaték. Szorgosan hozta hóna alatt szekrényét hazája felé; vigyázott arra sokkal inkább mint sem az előtt; titkon és remegve nyitá föl azt naponkint több ízben, s csak vékony nyíláson ereszté be összevádászott bogárkáit s füveit.

beszely_2

Nagy-pénteken este érkezett Gerő a pázmándi határba, azon határba, mellyből ezelőtt tizenhat holnappal akaratja ellen elviteték; este felé vala már az idő, és az égi nap épen fáradt remegéssel hajtá le fejét a nadapi bérczek mögé, midőn Gerő a zsidókő alatti kőkereszthez közeledék, melly előtt egy tisztes öreg asszony térden állva imádkozék. Gerő megismeré, hogy ez a helység öreg kovácsnéja, s leült a kereszt melletti zöldülő dombocskára, hogy pihenjen. A kovácsné, részint mert imáját végezé, részint mert a jövevénynek közeli s pajkos települése buzgóságát zavará, fölkele s a keresztet háromszor megcsókolván, elindula, hogy visszatérjen; de Gerő megszokott pajkosságait gyakorlandó, megszólitá őt, mondván: „Öreg néném! miért csókolgatja azt a keresztet? talán azért, mivel majd annyi idős, mint öreg néném ?” Az öreg kovácsné rátekinte az idegenre, s első pillanatában is megismeré benne Gerőt; harag és szánalom fogá el kebelét, s igy felele: „Édes fiam! azért csókolom meg e keresztet, mert életem minden örömei, s minden áldások, miket birok, általa vannak!” „No, s hát mi az a nagy áldás, mivel néném asszony bir? talán az a negyedfél patkó, s az a törött pöröly ott a műhely közepén?” Gerőnek ezen, s egyéb a keresztet gunyoló szavai fölinditák az öreg kovácsné lelkét, s megkeserült szivének érzelmei e szavakban törtek ki tisztes ajkairól: „Szegény Gerő, szegény Gerő; az Isten mindenható ujja, vitt el téged a helységből, s az Isten végtelen kegyelme vezérelt haza; tehát ez a háladattosság a jó ég iránt?! igy kell neked haza térni!? Mikor ide érkeztél, meg kelle vala e keresztet csókolnod és igy szólanod: Hála neked jó Istenem, Atyám, védelmem, vezérem és táplálóm! hála neked! hogy szerencsésen visszavezéreltél hazámba, szülőföldemre, szülödajkám hő karjába; és te hála fejében meggyalázod az Urnak keresztjét, s kigúnyolod a jámbort, az öreget, ki a Megváltó keresztjét az Ő szenvedésének emléknapjaiban tiszteletből és hálából megcsókolja! vagy akarod tán tudni valóban, hogy én miért csókolám meg e keresztet? Tudd meg tehát Gerő: megcsókoltam e keresztet, mert ez emlékeztető jele az én édes Megváltómnak, ki érettem a magas keresztfán vérét kiontotta; megcsókoltam e keresztet, mert ez az Isten végtelen szerelmének záloga, ki egyszülött fiát adta, hogy halálig szeressen minket, s ki azonkívül fölnyitja kezeit, és betölt mindeneket és engem is áldásaival; megcsókolám a keresztet, mert ennek látása engem jóra ösztönöz; mert tudom, hogy az függött a keresztfán, ki mindeneket jól cselekedett, és nekünk is párancsolá, hogy mindenekkel jót tegyünk, hogy szeressük még ellenségeinket is; megcsókoltam e keresztet, mert ennek látása engem is, téged is visszatart a büntől; mert ha bün fia vagy, ha vétket viszesz lelkedben, vagy szivedben rosz akarat ül, ha valakinek személye s vagyona iránt ártani vágyó szándékkal sietsz, és akkor elmégysz e kereszt mellett, és rátekintesz, ugy-e akkor eszedbe jut az imádandó Isten, ki mindeneket lát, még a gondolatot is; ki a veséket vizsgálja, s ki előtt mi sincsen elrejtve, még az sem, a mi a szívnek rejtekében van, ugy-e akkor eszedbe jut az Isten, ki nyomodban jár mindenütt, álnok lépéseidet híven követi, s csak azért nem ragad e pillanatban torkon, mert megtérésedet várja; ugy-e akkor eszedbe jut az Isten, az igaz bíró, kinek kezeibe esni rettenetes, mert ő a világ jövendő bírája, ki előtt mindnyájunknak megkell jelenni, hogy elvegye kiki az ő jutalmát, vagy büntetését; ezen bírónak gondolatára, ha még egészen ördöggé nem változott lelked, ha van még szivedben csak egy szikrája az istenifélelemnek, bizonyára magadba szállandasz, és ha egyszer nem, másszor, a keresztnek tekintetére ugy elolvad szivedben a gonosz szándék, mint elolvad a fényes napsugár előtt a hófuvalom; megcsókoltam e keresztet Gerő; mert ez a kereszt útmutató az istenes életre; birj te minden tudománynyal és bölcseséggel, ha a kereszt titkát nem érted és nem szereted, akkor mit se tudsz; de legyek én járatlan a világ hiu tudományaiban, a Krisztus keresztjének értelme fölülhalad minden tudományt elmémben; mert a kereszt az alattvalók tüköre, a szolgák törvénykönyve, a népnek iskolája, az erénynek ösztöne a tudatlan embernek predikácziója; a kereszt egy arany utmutató, egy soha nem hibázó napóra, egy titkos erejü rózsaláncz, melly követésre inti és magával az égbe fölhuzza az embert; megcsókoltam Gerő a keresztet, mert ez a kereszt nekem nagy vigasztalásom az életben; ha szegény vagyok, és nyomasztó szükség terhel; ha beteg vagyok és nyavalyák nyomoritanak; ha szerencsétlen vagyok és veszedelmek érnek; ha kesergek és nincs ember, ki megvigasztalna bánatomban, akkor örömmel függesztem szemeimet a keresztre; s mikor ráemlékezem, hogy Krisztus is szenvedett érettem, példát adván nekem, miként kellessék szenvedni, oh! Akkor Gerő megédesül lelkemben a szenvedés malasztja s az örök élet édes reményében béketűréssel s örömmel hordozom nehéz keresztemet; sőt megcsókoltam e keresztet Gerő! mert ez  a  kereszt vigasztal engem a halálban is; ez a kereszt az én föltámadásom záloga; mert én tudom, a mit te nem tudsz Gerő, hogy mikor Megváltóm meghalt a keresztfán, megtörte a halálnak erejét, s a halálból föltámadván, megerősített engem ama reményben, hogy én sem maradok örökké a sirban, hanem rám is fölviradand egykor, az ő idejében a föltámadás szent hajnala; azért, ha ma, vagy holnap meghalok is, nem fogom elrémíteni, vagy megszomoritani sem magamat sem férjemet; hanem keblemre húzom őt, hogy érezze szivemnek végső dobbanását, és így, szólók hozzá: Isten hozzád kedves párom! szemeimre, hosszú álom kezd szállni; neked adom ime! jegygyűrűmet, tedd el, majd visszakérem tőled holnap reggel, a föltámadásnak szép reggelén; – és ha én meghalok, gyermekeimet nem fogom kesergő szavakkal megszomoritani; hanem nyoszolyámhoz intem valamennyit, megáldom őket egyenkint, és így szólok hozzájok: kedves gyermekeim! én nagyon elfáradtam e hosszú életnap terhei alatt; már én most lefekszem és aluszom; de ti még ébren legyetek, és ne aludjatok, hanem inkább imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; vigyázzatok a gyertyára, lelketeknek, s üdvösségteknek gyertyájára; nektek adom ime földi házom kulcsait, vegyétek el; majd visszakérem tőletek holnap reggel, a föltámadásnak dicső reggelén.

Megcsókolom én ezután is a keresztet; mert a kereszt az élők reménye, a halottak föltámadása, a vakok vezére, a sánták botja; megcsókolom a keresztet igen is, mert ámbár én szegény nem vagyok, de azért nincsen okom másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében!” – így beszélt Gerőnek a jámbor kovácsné; így védte a kereszt dicsőségét az együgyű aggnő, és mikor igy védte a keresztet, akkor szemei szikráztak, arcza belső harcz szent lángjától égett; s mig a kovácsné a rendes ösvényen hazafelé ballagott, addig Gerő átvágott a lejtős hegyoldalon, s kényesen rejtegetve titkos szekrénykéjét, az öreg kovácsnénál sokkal előbb haza ért.

Gerőnek haza érkezése újságot igen, de örömet nem okozott; szüleit kivéve senki nem örült neki; ő most is a régi volt, s egyéb változás nem történt rajta, minthogy a dologtól végkép elszokott; atyja semmi munkára rá nem veheté; szekrényével bajlódott örökösen , s annak tartalmát senkinek látni nem engedé; félénken rejtegeté szem elől, s ha valaki felőle kérdést tőn, Gerő azonnal dühbejött, s a legszelídebb kérdést is a legdurvább gorombasággal utasita vissza. Megérkezése után első gondja vala Lukács Julcsát látni; meglátta, és megszerette őt sokkal inkább mint sem az előtt; a harag pedig és a boszuállás fölforott lelkében sokkal nagyobb mértékben mint sem azelőtt; mert Julcsa többé nem volt hajadon; Julcsa most a helység legszebb ifjú nője, és pedig egy kis szőke gyermek szelid édes anyja – Vantainé volt.

Husvét másod ünnepén, midőn mindenek az ünnepek örömeiben osztozván, Emmauz emlékére házaikon kivül vigadoznának, s midőn az ifjú Vantai házában is csak egyedül Julcsa üldögélne, és szőke kis fiát bölcsőjébe fektetve dalolgatva ringatná; egy öreg nőt látunk az ifjú Vantai házába belépni, azon öreg nőt, ki másfél év előtt Gerőtől a jegy ajándékokat Julcsának visszavívő; az öreg néne Julcsához lépe a bölcső mellé, s nagy kendője alól egy iskátulát vőn elő, mellyet nyájas bizalommal a fiatal nőnek nyújtva, így szóla: „Kedves Julis húgom! köszöntet téged számos számtalanszor Gerő Pál, és azt izeni általam, hogy szeret téged most is jobban mint valaha, és el sem is felejt mindaddig, míg a tóban halak laknak; de azért nem kívánja, hogy te is szeressed őt, mert az többé nem lehet; inkább nem is bánja, ha soha vele nem szólasz is, hanem azokért a régi megbántásokért ezerszer bocsánatot kér, és küldi neked ajándokul s emlékül eme kis iskátulát, mellyben olasz nyakgyöngyök, szalagok és különféle gyöngyházak vannak, mellyeket Dalmátziában számodra öszvegyüjtött; itt van ime Juliskám! ne vesd meg szegény Palinak ajándékát!” Vantainé mosolyogva nyúlt az iskatuláért, s már föl nyitandó vala, midőn a folyosó ablakon által valakit érkezni , s a konyha felé tartani észrevőn; elrejté azért gyorsan az iskátulát a bölcsőben fekvő kis fiának vánkosa alá. Vantainénak egy barátnéja érkezék látogatóba, kivel midőn egy kevéssé beszélgetne, az előbbi öreg nő nagy gyorsasággal eltávozék; de a barátné is kevés ideig tartózkodék, s annak bucsuvétele után Vantainé ismét a bölcsöhez üle, s kezét a kis vánkos alá nyújtá, hogy az iskátulát elő vegye; de ime! titkos félelem lepte meg őt, szive dobogni kezdett, kezei s egész valója reszketésbe jött. Istenem! – mondá magában – mitől reszketek én? s miért rejtem el előbb is olly ijedten érkező barátném elöl ez ajándékot!? talán nem szabad nekem ajándékot elvenni mástól férjemen kivül? – itt egy kevéssé elgondolkozék, összekapcsolt kezeit térdére nyugasztá, szemei mozdulatlanul függtek a bölcsőben szunnyadó ártatlannak arczain, s majd fejét igenlőleg hajtogatva így folytatá szavait; Bizony nem szabad! bizony nem szabad! ha ez ajándékot férjem elől eltitkolnám, s ő utánam majd megtalálná, megszűnnék azonnal keblem hűségében való szent bizalma; marczangoló gyanú támadna szivében; megszabadulna lánczairól a féltékenység ördöge, s házi boldogságunk szép egét befelhősitve villámokat táplálna, s menyköveket szórna; ha pedig megmutatnám ez ajándékot férjemnek, és vele büszkélkednék, valljon tudna-e reám nézni többé szerető szemének szép tüzével? s nem lennék-e nevetséges a világ előtt is, ha mint szelid galamb egy tolvaj szarkának tollaiba fölöltöznék? – visszaküldöm tehát Gerő ajándékát, igen is, visszaküldöm még ma! Itt kezébe vette ismét az iskátulát, hogy legalább fölnyissa és tartalmát megtekintse; de az iskatula fölső része szorosan volt nyomva mélyebb alsórészére; azért melléhez szoritá azt Vantainé, és ugy kísérté fölszakasztani; – roppant már egyet az iskatula tető, hanem e roppanásra sajátságos hang üté meg Vantainé füleit; ugy tetszék neki, mintha tiltakozó ember hosszu pisszentését hallaná; létevé gyorsan az iskátulát, majd ijedve és bámulva visszafordulván, megtekinté a szoba minden zugait, hogy látná, ki lehetett az?! de nem talála senkit és semmit a szobában; a pisszenés szelídebb mértékben egyre hallaték, s Vantainé ujját füléhez illeszté, akarván erővel jól hallani, és figyele; hangosan dobogott keblében a nyugtalan szív s végre igy szóla magában: Ez bizonyára őrző angyalom intő hangja volt! talán az ajándék igen kedves lenne, és gyönge szivemet kísértetbe vinné; nem nyitom föl tehát eme pokolgépet; legyőzöm szemeim tilos kívánságát, s összetiprom fejét a ház ördögének! – e szavakat mondván kiment az utczára, egy kevéssé háza előtt álla, s meglátva Gerőnek örökbe fogadott árva gyermekét, behivá őt, általadá neki az iskátulát, hogy haza vinné s Pali bácsijának a kezébe adná. Lelkendezve futott a kis árva gyermek az iskátulával, hogy játékát mielőbb folytathassa; Vantainé pedig bement a szobába, s megállott a falon függő régiségtől feketült nagy kép előtt, melly ábrázolá szent Pál apostolt Málta szigetében, midőn a száraz venyige közül kezére ugró veszélyes mérgü vipera kigyót kezéről a tüzbe veti, s a lakosok kifogyhatlan csodálkozására sértetlen marad; e kép előtt állott meg Vantainé: majd összekapcsolá kezeit, s szemeit a képre fölemelvén  így imádkozék: Köszönöm jó Istenem! mennyei atyám! hogy erőt adtál kíváncsiságomat legyőzhetni; köszönöm hogy leráztad kezeimről is a tilos és vétkes ajándékot, a családi boldogság megölő kígyóját; oh Isten! oh atyám! szaggasd ki szivemből a vétek konkolyát, és áldd meg lelkemet, hogy minden léptemen mennyei virágot teremjen a hűség! Most fölemelte bölcsőjéből a siránkozó kis fiút, kiment vele az udvarra, s ott csókolgatta örömében; az esti lenge szellő lágyan ölelte át a hű a kedves jó anyát; a kert fülemüléje dicsérő éneket zengett neki; leszállt a békeség angyali keblébe, s a pirosan nyugvó nap rajzolt feje körül szivárvány-koszorút.

beszely_3

—Rendkívüli esemény adta magát elő: rettentő a bünnek, vérfagylaló a gonoszságnak, nagyszerű és vigasztaló az Isten igazsága fölött örvendő kebelnek. Esti tizedfél óra volt, setét borongós idő; Gerő félittasan ballag haza felé, s a mint Vantaiék háza előtt elballag, fülhasító lárma, szivkeseritő jajgatás vonja magara figyelmét: Gerő megdöbben, az ablak felé fordul, s gyönge világot látt átszivárogni az ablakoknak leeresztett fehér függönyei közül; Gerő lekapja süvegét s bal hóna alá üti; testében megborzad, szemei villognak, elcsikorgatja dühében fogait, s marokra szorított jobb kezével az ablakot fenyegetve alig érthető s őrülten nevető hangon igy beszél: „Hah! olvasón nevelt szelid galamb! te rózsa levélen táplált hitvány féreg! mikor kezemet megvetéd viperának neveztél, most tehát viperáddá lettem; – hogy tetszik galambom!? Ugy-e keserű mint én valék!? ugy-e fagylaló dér mint én valék!? ugy-e tövis mint én valék szivedben!? ugy-e ezt nem édesiti meg Vantai szerelme!? ne takard el kebledet, hiszen most rózsa terem rajta, és nem könköly! – csak ordíts, csak jajgass drága szép teremtés! holnapután illyenkor megtiportam immár, átkoztam sírodat!” – így őrjöngött Gerő az éj sötétében s e szavakra láb hegyen hogy senkitől ne láttassék ballagott haza. Lefeküdt ágyára, és aludni kezde; apja és anyja, és a kis fogadott fiu már jó izün aluvának; Gerőt is nem sokára elnyomá az álom, hanem ezen álom nem sokáig tartott. Egy fél órai aluvás után, Gerő borzasztó kiáltások s kétségbe ejtő jajgatások. között rémüle föl álmából; majd mikint tébolyodott ugrált a szobában hol egyik, hol másik bútorhoz ütődve; majd a földre vetve magát kinos segélykiáltások között kapálódzott hentergett, ruháit tépdelte, és tajtékozó ajakkal kiáltozá: „Jaj nekem! mennyei szent atyám! jaj! segítsenek rajtam! mindjárt megöl; mindjárt meghalok!” – Az árva gyermek fölijedt álmából, s nem tudván a dolgot mire vélni, sikoltott; a szülők is fölrémültek, s leugorván az ágyról, világot akarának gyújtani, de megrémülésökben a tüzszereket nem találák. „Mindjárt édes Palim, mindjárt!” zokogá remegve az eszét vesztett anya rendkívüli kínokban a földön hentergő s jajgató fiának; de Gerő nem várta meg a segélyt, őrülten ugrott föl a hideg földről, s az ajtónak rohanva egy pillanatban fölnyitá azt, és bódító kiáltások között öltözetlenül elszaladott, senki sem látta merre és hova; csak az egész helységben föllázult s félelmesen vonító ebek csaholása tanusitá, hogy a helység valamelly házában nagy bajnak kell lennie. Szegény öreg szülők azt hivék, hogy Pál megőrült; fölkelték a jó szomszédokat is, és utána eredvén, keresték egész éjente, de hasztalanul.Reggel találták meg őt, – és hol!? – Oh Istenem a zsidókő mellett a kereszt tövében feküdött meghalva, élettelenül; körmei, s ronggyá tépett fehér ruhái vérfoltokkal égtek; mellén, oldalán és karjain apró vörös sebhelyek valának magasan földagadt s szélesen kiterjedt kék daganatokkal; – ez kígyó-marás volt! – Vipera volt ez iskátulában. mellyet Gerő az öreg néne által a szelíd lelkű Vantainénak ajándékul küldött, s mellyet Vantainé fölnyitatlanul az árva gyermek által visszaküldött Gerőnek, de a gyermek azt kíváncsiságból a szobában fölnyitá, és iszonyú tartalmától megrémülve a földre veté közel Gerő Pál ágyához; a gyermek nem merte kivallani senkinek; üresen tette az iskátulát Pali bátyjának ágya fejébe, de vele sem szólhatott, mert Pál igen későn érkezett haza; ezt a kígyót leste Gerő untalan Zárában, a röpkény- és bozótokbal benőtt kövek közt a kígyók és varancsok, a tarantula és skorpiók iszonyú tanyáján, mindaddig, mígnem egyet megfogni sikerült neki; e kígyót rejtegette ő olly szorgosan szem elől a kis szekrényben; e kígyónak fogta ő a sok férget és bogarat; ennek szedte a különféle mérges növényeket; e kígyóval akará megrémíteni, de ha lehetendett megmaratni Julcsát, mivel őt kezéről lemondva viperának nevezé; e kigyó piszentett az iskátulában, mikor azt Juliska fölakarta nyitni; mert az Isten, ki megvédi az ártatlant, s ki az őt félőket megsérteni nem engedi, megőrizte Vantainét is kegyelmesen; sőt a gyilkos fegyvert Gerő ellen forditá, intő tanúságul azoknak, kik ártatlanok ellen gonoszat forralnak, hogy erről is megemlékezzenek az Urnak ama szavairól: a millyen mértékkel ti mértek másnak, ollyannal méretik vissza nektek is.

beszely_4

És ime! ez volt Gerőnek boszuja, mellyet szült az irigység, táplált a szerelem, megkeserített a tolvajság, és elitélt az Isten; hogy pedig e történetben Isten keze működött, kétségen kivül helyezi Gerőnek s társainak elfogatása Vantula pinczejében. Mikor tudnillik Gerő, Bokri és Csurgula elindulának ürü orzás végett a pinczéből, akkor meglátott Gerő egy karikás ostort függeni a borház falán; ezen ostort lerántá a szegről azon szándékbók, hogy annak segélyével könnyebben megfoghassa az ürüt; azonban midőn prédájokat kötözve vállaikra vennék, Gerő a karikás ostort a juhakolban feledé, s azt a rablást hajnalban észrevevő számadó juhász megtalálván, már korán reggel a kastélyba bevinni szándékozék, hogy a történetet megjelentse, és az ostort mint a bűntény valódi tanújelét bemutassa; a mint pedig a számodó juhász Vantula háza előtt az ostorral ballagna, Vantnlának kis fia épen az iskolába menni szándékozék, és megismeré a juhász kezében az ostort, és igy szólitá meg: „Számodó bácsi! hol vette maga Gyuri bátyámnak az ostorát?” és ime? ezen együgyü kérdéssel a kis gyermek elárulá az orgazdát, és az egész büntanyát akaratja ellen is fölfedezni segité. —

Harmadnapra reggeli nyolcz órakor volt temetése Gerő Pálnak; csaknem egész Pázmánd megjelent gyászos és példás temetésén; részint a ritka történet csodájára; részint, hogy a jámborabb öreg Gerőnek kesergő szivét megvigasztalhassák.

E napon még két más érdekes temetés foglalkoztatá a pázmándiakat; ugyan is déli tizenegy órakor négy koszorús leányka vitte ki sírjához Vantainé kis szőke gyermekét; ki azon este halt meg hirtelen görcsökben, mikor Gerő Pálnak gyász esete történt. Vantai és nője az érzékeny lelkű Lukács Julcsa nagy jajgatással siraták a haldokló kedves első szülöttet; és ez volt ama kinos jajgatás, mellyet Gerő a setét utcza közepén olly átkos kárörömmel hallgatott s mellyet az általa küldött ajándék pokol müvének lenni csalatkozva gondolt.

A legnagyobb és legérzékenyebb temetés esti hat órakor volt; a helység kovácsának nőjét temették; ez öreg nő volt, ki jámborsága, kegyessége és egyéb erényei miatt egész Pázmándnak tiszteletét, és szerelmét birta, csak a zsidók gyűlölték őt egyedül; ez volt amaz öreg nő, kit Gerő Zárábóli visszatértekor a keresztnél imádkozva talált; ez volt amaz öreg nő, kit Gerő a keresztnél a kereszttel együtt érzékenyen megbántott: ez volt amaz öreg nő, ki Gerőnek a kereszt tiszteletéről olly érzékeny szivbeszédet tartott. Szegény öreg nő; nem csókolhatta meg többé a keresztet olly forrón, olly szeretetdusan; hanem most már szinről színre látja és örökre birja mennyei honában. Azt, kinek győzelmi jelét a keresztet itt a földön egykor hős lélekkel védte; sokat beszélettek róla Pázmánd környékében mindenek, de legtöbbet a zsidók; öreg társa, férje a sirig keseregte öt, az elfelejthetlen jó és szelíd lelket; emlékkövet is emeltetett neki ezen egyszerű fölírassál:

 

bezsely_6E sirhalom alatt nyugszik

RÓZENFELD MÁRIA

VASTELEKI ANDORNÉ

Meghalt életének 68-dik évében

1807-ben

' .