Értékeink

Pázmánd új posztumusz díszpolgára – Glócz Ferenc

Új folyam IV./8–9. szám

Pázmánd új posztumusz díszpolgára2016. augusztus 20-án, a templomban tartott hagyományos ünnepség keretében avatták posztumusz díszpolgárrá Glócz Ferencet, Pázmánd egykori tanácselnökét, akit, ha manapság töltené be hivatalát, polgármesternek hívnának. 1956 és 1963 között állt a falu élén, többféle beosztásban is, s ez alatt a hét év alatt nagyon sokat tett az akkoriban még igen elmaradottnak számító község felemelkedéséért.

Glócz Ferenc szegényparaszt szülők negyedik gyermekeként, százegy évvel ezelőtt, 1915. szeptember 9-én született Pázmándon. Az elemi iskolát a faluban végezte el, az érettségit kitűnő tanulmányi eredményeivel kiérdemelt egyházi támogatással, és sok-sok iskola mellett végzett munkával tudta megszerezni Székesfehérváron. Azt várták tőle, hogy papi pályára lép majd, de ő másféle életet képzelt magának és irodai munkát vállalt. A történelem akkoriban sűrűn módosította az emberek terveit, Glócz Ferenc életébe is beleszólt, jöttek a háborús évek, a többszöri katonai szolgálat, amely egészen Oroszországig is elsodorta, így sokat volt távol fiatal feleségétől és kislányaitól, Vilmától, aki 1942-ben és Ágnestől, aki 1943 végén született. A háború után ismét Székesfehérváron dolgozott, itt született harmadik kislánya, Hedvig is 1949-ben. Ebben az időben került a Székes­fehérvári Tanácshoz, miután Kaposváron elvégzett egy közigazgatási tanfolyamot. Zűr­zavaros idők voltak azok, elég volt egy sor az önéletrajzban ahhoz, hogy valakit megbélyegezzenek és az állását is elveszítse. Így járt Glócz Ferenc is, akit azért, mert rövid ideig amerikai hadifogolytáborban is volt, megbízhatatlannak ítélt a párthatalom, s a városi tanácsból mennie kellett. Jött a vesszőfutás, még segédmunkásnak sem kellett egy ideig sehol, végül némi baráti segítséggel vették fel a Székesfehérvári Könnyűipari Szerszámgépgyárba (ma Köszörűgépgyár), ahol egy féléves esztergályos átképző tanfolyam után esztergályos betanított munkásból szakmunkás lett. Ezt követően elvégezte a gépipari technikumot, így technikus, majd a gyár szerszámosztály vezetőjének helyettese lett 1956. július 31-ig.

1956. június elején szülőfalujából, Pázmándról öttagú küldöttség ment a Fejér Megyei Pártbizottságra azzal a kéréssel, hogy mint a község iskolázott szülöttjét, aki közigazgatási szakképzettséggel is rendelkezik, engedjék ki Pázmándra a Végrehajtó Bizottság elnökének (ma polgármester), hogy segítse felemelni azt a falut, amely a földrajzi elhelyezkedése miatt szinte zsákfalu volt.

Pázmándról akkoriban csak Verebig vezetett út, egy földút. Ha nem esett az eső, hatalmas porfelhő követte az autót ha éppen arra vetődött, ha pedig esett, akkor sártengerré vált minden. Nem volt járda, de víz sem a faluban. És még mennyi minden hiányzott! De Glócz Frenec boldogan vállalta, mondta is a családnak, hogy „az én falum hív, az én falumnak szüksége van rám”. Így 1956. augusztus elsejével elfogadta a tanácselnöki beosztást, amiből – mivel szakmailag felkészült vezető volt – később titkári (ma jegyző) beosztás lett, sőt volt, hogy mindkettőt végeznie kellett.

Első elnöki ténykedése az volt, hogy felmérte a község állapotát, és sajnos nem sok pozitívummal találkozott. A nehéz körülményeket csak tetézte, hogy röviddel ezután Vereb felől árvíz árasztotta el Pázmándot, majd egy tűzvész is pusztított. Egy határszemlét követően tanácsülést hívott össze, ahol egyhangúan megszavazták a felfedett hiányosságok pótlását.

A Lyka kastélyt akkoriban magtárnak használták, ezért a műemlék épület állagmegóvása érdekében a Terményforgalmi Vállalatot kiköltöztették a kastélyból, s a községháza települt a helyére. A korábbi tanácsi épületből orvosi lakást alakítottak ki, majd ezt követte a járdaépítés először a Fő utcában, majd fokozatosan másfelé is. Ekkor létesítettek halottasházat a temetőben, az ó- és újfalut összekötő kanyarban, a Fehérkeresztnél pedig – ahol ma már játszótér és a park van – fákat ültettek. Glócz Ferenc idejében lett orvosi rendelő, tanácsadó, védőnői lakás Pázmándon, a kisbírót pedig hangosbemondó váltotta fel. A futballpályát is korszerűsítették, a kastély épületében pedig egy igényes házasságkötő termet alakítottak ki. Elkészítette a község hosszú távú 15 évre szóló távlati tervét. Utódai sok éven keresztül ezt a tervet használták.

Akik ismerték, még ma is, több évtized távlatából is úgy beszélnek róla, hogy igen művelt, szeretetre méltó, okos ember volt, akit a természet még megáldott egy nagy adag empátiával is. Más emberek sorsának javítása, segítése életeleme, életfilozófiája volt.

A pázmándi hivatali időszaknak ismét csak az akkoriban oly gyakori politikai vádaskodások, intrikák, támadások, hamis tanúzások vetettek véget 1963-ban. Ebbe idegileg összeomlott, pihennie kellett, majd nem volt más választása, mint új életet kezdeni, ismét csak Székes­fehérváron. Régi vállalatánál, a Köszörűgépgyárban helyezkedett el, majd később itt töltött be szakszervezeti funkciókat, miután rehabilitáltálták a korábbi vádak alól. 1971-ben egy baleset következményeként gyógyíthatatlan beteg lett, s másfél éves, nehéz küzdelem után, 1973. szeptember 16-án, 58 éves korában halt meg.

Megőrizni és fejlődni

Új folyam IV./8–9. szám

Tessely Zoltán országgyűlési képviselő (Fidesz-KDNP), miniszterelnöki biztos szerint Fejér megye falvai-kisvárosai számára is a közösség és a közösen teremtett értékek védelme jelölheti egyedül a megmaradás útját.

 Megőrizni és fejlődni

– Miért fontos a térség számára a helyi hagyományok megőrzése és ápolása?

– Nem oly rég a gánti bányászok, a bányászat nagyszerű szakembereinek emlékét őrizve tisztelegtünk munkájuk, nagyságuk előtt. Ez az esemény is emlékeztetett, a Vértes, a Szent László-Váli-völgy térségének és a Velencei-tó környékének a legfontosabb erejét az itt élők közössége jelenti. Magyar családok generációi évszázadok óta élnek és dolgoznak Fejér megye dombjai-völgyei között. Szorgalommal, kitartó munkával és időnként a mából szinte elképzelhetetlen erőfeszítésekkel formálták ezt a környéket olyanná, amilyennek ma ismerjük. Gánt bányászai, Etyek szőlőművelői, Bicskén, Csákváron, Marton­vásáron és Gárdonyban a földművesek, iparosok és vasútépítők előtt ugyanaz a cél lebegett, mint a kisebb településeken munkálókban: a közösség sikere és felemelkedése. Felépítették a falvakat és a városokat, megalapozták azt a jelent, amelyben mi mindannyian biztonságban élhetünk és törekedhetünk a boldogulásra. Ez a munka, ez az összefogás határozza meg a közös jövőnket. Nem hagyhatjuk hát, hogy ránk erőszakolt, külső döntések akár csak megkérdőjelezzék ezeknek a közösségeknek, a példaértékű magyar munkának az eredményeit.

– Mi az örökségünk legfontosabb üzenete?

– Minden társadalom fennmaradásához elengedhetetlen, hogy őrizze és ápolja elődeinek örökségét. Ez az örökség te­remtheti meg a kapcsolatot a múlt és jelen történései között és ebből meríthetünk erőt az előttünk álló kihívásokra.

Valamennyiünknek szüksége van példaképekre, akiknek cselekedetei útmutatással szolgálhatnak. Ebben a térségben mindig is a dolgos ember, munkáját szaktudással, áldozatosan, szorgalommal, bölcsen, de mégis bátorsággal végző, jószívű ember volt a jó példa a közösség számára. Ezt az életmódot, ezt a hitvallást tették magukévá mindig is az itt élők, és ez biztosította, hogy megmaradjunk jó magyarként évszázadokon keresztül. Építve a helyi közösséget, hazánkat.

Az előttünk járóktól tanultuk meg annak fontosságát is, mennyire fontos a bajban levők segítése! A választókerületünk központjában Bicskén gyakorlatilag a rendszerváltástól kezdve több tízezer háborúkból és az üldöztetések elől menekülőnek segíthettünk. Szívesen tette ezt a közösség egész 2012-ig, amikor is elviselhetetlen létszámú és stílusú, követelőző horda rúgta ránk az ajtót… De aki egyszer átélte milyen jó dolog segíteni, az nem mond többé le róla. Összefogással próbálunk segíteni ma is számtalan közöttünk élő nehéz sorsú embernek, de a határon túli háborúval sújtott, vagy azt más okból kiérdemlő magyar közösségeknek is.

– Mik az aktuális kihívások elődeink példájának megőrzéséhez?

– Sajnos sok a kedvezőtlen változás, sokak munkához, közösséghez, egymáshoz való hozzáállása jelentősen megváltozott. Nyugat-Európában már nagyon sok olyan aggasztó jelenség figyelhető meg, amely nem a közösségeget, egy-egy nemzet valódi értékeit erősíti. Mintha az ott élők közül sokak számára már nem lenne cél, hogy megőrizzék és továbbépítsék a hazájukat, helyette másokkal, kívülről jövőkkel akarják elvégeztetni ezt a feladatot. Ami csak az „eltartást” szolgálja, a növekedést, a nemzet gyarapodását legkevésbé.

Fontos, hogy mi ne lépjünk erre az útra, védjük meg évezredes értékeinket. Európa szerves része vagyunk, de elsősorban a magunk erejéből kell boldogulnunk, megőrizve saját közösségünk értékeit olyannak, amilyen formában felelősséggel örökül kaptuk. Mert ahogy az előttünk járó generációk számára is ez a közösség jelentette a szilárd alapot, ez termelte ki a követendő példaképeket, mi is ezt kívánjuk örökül hagyni gyermekeinknek, unokáinknak. Ehhez azonban arra van szükség, hogy mi is felismerjük azt, amiről Wass Albert a Magyar örökségünk című írásában azt mondja: „… örökségünket, amit nem vehet el tőlünk senki, ami nem veszhet el csupán akkor, ha mi magunk lemondunk róla, megfeledkezünk róla, vagy egyszerűen restek vagyunk arra, hogy megőrizzük és életünkben, cselekedeteinkben méltók legyünk hozzá.”

A múlt tükrébe pillantva, az itt élők példája pontosan rávilágít arra, hogy mi is a mi kötelességünk a mában.

Éljünk a lehetőséggel, hogy most mi védelmezhetjük meg a hazát!

Ne mondjunk hát le az eleink és az általunk elért eredményekről, ne feledkezzünk meg kötelességünkről és ne legyünk restek elmenni október 2-án azért, hogy minderről tanúbizonyságot tegyünk a népszavazáson!

S.M.

A fűrészes faművész

Új folyam IV./8–9. szám

Aki Pázmándra érkezik, egyre több helyen láthat életnagyságú, fából készült szobrokat, amelyek nem csupán szépek, de informatívak is. Mesélnek Pázmánd múltjáról, a környezetükről ahol állnak, vagy éppen mutatják az utat… Varga Norbert – aki ezeket készíti –, nagyon szereti a fákat, de legfőképpen azokat, amelyek még a földben gyökeredznek, de már kiszáradtak. Mert azokat faragni lehet, s ezzel új életet adni nekik…

A fűrészes faművész_02

Faragni, no nem a megszokott módon, hanem speciálisan megmunkálva, motoros fűrésszel. Igen, jól olvassa a kedves érdeklődő, a motoros fűrész a szerszámok közül az, amellyel elképzeléseit megvalósítja Varga Norbert. Különleges faművész ő, akit Pázmándon már mindenki ismer, hiszen itt lakik, itt alkot, s nincs olyan nap, hogy szóba ne elegyednének vele, vagy ne csodálkoznának az ügyességén, ha Norbert az utcákon farag. Amikor nála jártunk, nekünk is csaknem tátva maradt a szánk…

Először azért, mert beszélgetésünkbe folyamatosan bele-beleszóltak a madarak, a cinke, a feketerigó, a rozsdafarkú, és hangos csicsergésük miatt fel kellett emelnünk a hangunkat, hogy meg is értsük egymást. De ez így volt stílszerű. Ha már a fákról és az erdőről beszélgettünk, nem hiányozhattak az énekesmadarak sem…

A fűrészes faművész_04

– A fa szeretete gyermekkorom óta kísér. Édesapám festő volt, aminek nem sok köze van a fafaragáshoz, de legjobb barátjával sokat tekeregtek a faluban, ő pedig sokat foglalkozott a fákkal. Járták együtt az erdőt, én pedig kísértem őket. Aztán meg fabunkert építettem magamnak és a barátaimnak. Lehet, hogy ennek hatására akartam később asztalosnak tanulni, de végül édesanyám más irányba terelt. Így lettem kereskedő, mert annak idején ez elismert volt és tisztes megélhetést biztosított – kezdi Norbert az életútját.

Azután később már a gyermekeinek épített játszóteret fából. Nagyobbat és szebbet, mint az akkori önkormányzaté volt. Olyan profira sikeredett az alkotás, hogy a szomszéd azonnal „rendelt” egyet a saját gyerekeinek is. Hát valahogy így találkozott a fűrész és a faimádat…

Aztán a digitális technika is beleszólt Norbert életébe, ami persze kihatással volt kedvesének, menyasszonyának, – azóta már feleségének – Ivettnek az életére is.

– Elkezdtem fafaragást, először csak olyan alkotásokat készítettem, amelyek a panelban elfértek. Apró szobrokat, polcokat, bútor kiegészítőket, beépített szekrényeket. Gyökerekből is próbálkoztam, hogy a természetet bevarázsoljam a lakásba. A panel persze szűkösnek bizonyult a munkámhoz, de szerencsére az élet úgy hozta, hogy Ivetthez költöztem – aki itt lakik az édesanyjával – és itt Pázmándon már nem volt akadálya a faszeretetemnek és az elképzeléseim megvalósításának. Egy évet adtunk nekem, ennyi idő alatt kellett bizonyítanom, hogy a fa is beköltözött az életünkbe. Egy amerikai fafaragó segített abban, hogy elinduljak álmaim útján. Az amerikai, egy véletlenül előkerült youtube.com-os videó felvételen, mammutfenyőbe faragta, kétféle fűrésszel, egy öregember fejét. Ez megadta a lökést, hogy én is megpróbáljam. Kemény tél volt, térdig érő hó, de hajtott a kíváncsiság és az akarat! Felöltöztem, és elkészítettem első fűrészes szobromat, egy baglyot. Nem volt kérdéses, hogy az álmaimat be kell teljesíteni, így vállalkozást indítottam. Bevásároltam fűrészből, és innen már nem volt megállás. Tanultam még jó néhány fogást azután a kifaragott szobrokat kivittük a piacra, ahol mindig eladtunk jó néhányat. Kelendőek lettek a fűrészes szobraim! – mondja büszkén Norbert.

Beszélgetésünk alatt két napig néztem, hogyan alakul át a kiszáradt fa törzse szoborrá. A fűrész motorjának berregése közben a fából kis házikók lettek, majd egy bajuszos öregember is csaknem ránk köszönt. Az első nap még csak körvonalazódott mindez, de a második napon már, akinek kétségei támadtak volna, az is megbizonyosodhatott, hogy itt bizony csaknem „életre” keltek a szobrok. Az sem elhanyagolható, hogy tíz percenként köszöntek rá az utca lakói, akik jártukban-keltükben érdeklődéssel figyelték a mozgalmas alkotói munkát. Az már csak külön érdekesség, hogy Norbert soha nem rajzolja meg a kifaragni kívánt alakokat, azonnal „belemegy” a fába, amelynek fűrészelése közben a fa vonalait tartja meg, azok vezetik a szerszámot.

– Legjobban a diófát kedvelem, az akác és a cseresznye mellett, mert ezeknek van a legszebb színe és a legjobb anyaga – folytatja. De szívesen fogadok bármilyen faanyagot, ha esetleg fölöslegessé válik valakinek a kertjében. „Életre” keltem ismét a fát, hogy köztereket vagy kerteket díszítsen. Legutóbb a szomszéd Jani bácsi ajándékozott meg egy eperfával, mondanom sem kell, nem sokáig bírtam nézni a tuskót, állatfigura lett belőle.

A fűrészes faművész_2

És amúgy milyen is egy ilyen „fűrész” szobor? – kérdezheti a pázmándi ember. Nem kell sokat mennie, hogy lássa, mert a faluban már több helyen állnak az alkotások. A Fehér Keresztnél Sári bíró alakja mutatja az utat a Bem és a Szabadság utcába igyekvőknek, az óvoda kertjében egy anya alak „figyeli” a kertben a gyerekeket, ahogy érkeznek és mennek hazafelé a szüleikkel, és készül a Táncsics utca sarkára a meggyfán ülő gyermek szobra is.

A szobrok témáit az utcabizalmik egyeztetik a környéken lakókkal. A Táncsics utcában egykoron meggyfasor állt és sok gyermek játszott arrafelé. A Fehér Keresztnél forgatták 1943-ban Móricz Zsigmond művéből a Sári bíró című filmet. A filmbeli jelenetet felidézve, a tervek között szerepel egy gémeskút kialakítása is ezen a területen.

A tizenkét szobor – mert az elképzelések szerint ennyi lesz – nyersanyagát nagy részben a Közútkezelőtől kapjuk, az M7-es lehajtóján tárolt farönkökből adományoznak a falunak kilencet, kettőt Szendrei József ajánlott fel, egy fa pedig a temetőnél várja, hogy új értelmet nyerjen a művész keze által. Az önkormányzat a lakosok és a helyi vállalkozók segítségével az anyagköltséghez járul hozzá, Norbi ebből az összegből fedezi a fűrész láncát, olaját, üzemanyagát.

Sorban készülnek hát a tervezett szobrok, néhányba az utca nevét is belevési a faragó, hogy ennek segítségével is tájékozódhasson az idegen, merre is jár éppen. És ezek a szobrok nemcsak az irányt mutatják, hanem Varga Norbert alkotókészségét is.

 

E.Várkonyi Péter riportja, aki két napig láthatta, amíg a korhadt fa átalakult szoborrá

Sári bíró a neten

Új folyam IV./8–9. szám

Az 1943-ban részben Pázmándon is forgatott Sári bíró című film teljes terjedelemben fenn van az interneten, akit érdekel a https://www.youtube.
com/watch?v=6E7DyzQOQmU linken elérheti. Neves színészek bukkanak fel a főbb szerepekben, mint például Mály Gerő, Lázár Mária vagy Gobbi Hilda, Móricz Zsigmond népi vígjátékából Tersánszky Józsi Jenő írta a forgatókönyvet, s nem utolsó sorban az akkori Pázmánd széle, a Fehér Kereszt körüli tér is látható a filmben…

Sari biro

A Zsidókő-hegy legendájának nyomában

Új folyam IV./8–9. szám

Előző számunkban – amelyben az első részét közöltük a „Gerő és boszuja” című, 160 éves beszélynek –, ígéretet tettünk, hogy megpróbálunk utána járni, szerepelnek-e a történet hősei a Plébánián megtalálható születési-, halálozási- és házassági anyakönyvekben, milyen adatokat találhatunk Fehérváron a Püspökség levéltárában a Három Kereszt és a Kálvária történetéről, s hogy van-e nyoma valamilyen dokumentumban a Zsidókő-hegy legendájának.

A Zsidókő-hegy legendája_1

Nincs könnyű dolga annak, aki arra vállalkozik, hogy az 1700-1800-as években lúdtollal és tintával sűrűn és ráadásul latinul teleírt, azóta jócskán megfakult, sárgás, kézzel merített papírú anyakönyvekben akar megtalálni bizonyos neveket. Ugyanakkor igazán izgalmas kaland…

Felemelő érzés

Hihetetlen az a pillanat, amikor az ember fellapozhat egy közel 300 éves könyvet. Meg­eleve­nedik a múlt, a bejegyzések olvasása során egykori menyasszonyok és vőlegények emléke lengi be a szobát, sorsok rajzolódnak ki a dátumok böngészése közben. És nevek sokasága, az 1730-as, 50-es, 80-as évekből, köztük olyanok is, amelyekkel ma is találkozhatunk Páz­mán­don: Csurgó, Kratancsik, Hibátska, Ambrus, Kutai…

A történetben szereplők neve ugyanakkor nem ismerős „pázmándi” név, egyelőre nem is találtunk ilyeneket a könyvekben. Nem is csoda, hiszen a „beszély” tulajdonképpen egy novella, szépirodalom, meseszerű történet aprólékosan kidolgozott részletekkel, ha alakjai léteztek is a valóságban, életük biztosan nem egyezett meg minden mozzanatban a történetben elbeszéltekkel, s a szerzőnek nyilván meg kellett változtatnia a nevüket. Már csak azért is, mert Daniss Zsigmond megyés pap, aki 1856-ban vetette papírra a Katholikus Néplapban Rózenfeld Mária, Gerő Pál és a többiek történetét, alig 50 év elteltével dolgozta fel a legendát, tehát tekintettel kellett lennie a szereplők családjaira, akik akkoriban akár még megtalálhatók is lehettek volna Pázmándon.

A beszély szerzője

Az elbeszélést Daniss Zsigmond katolikus plébános és költő írta, aki 1817. január 7-én született Székes­fehérváron. Apja hivatalnok volt; a gimnáziumot szülővárosában, a bölcseletet Vácon végezte. 1834-ben Székes­fehér­váron a növendékpapok közé lépett és a hittudományok hallgatására Bécsbe, a Páz­máneumba küldték. 1840-ben áldozó-pappá szentelték; ezután mint magánnevelő és segédlelkész működött; később agárdi, majd tótfalusi lelkész lett. A Regélő és Honművész című kiadvány 1836–37-ben költeményeket közölt tőle, 1851-től a Katholikus Néplapba irt több beszélyt, és Katholikus hitélet című leveleket. Nagy tisztelője volt Vörösmarty Mihálynak, és a költő halálakor a velencei gyászünnepélyen beszédet is mondott fölötte.

A kálvária története a levéltár dokumentumaiban

A Zsidókő-hegyen álló kálvária és a három kereszt történetének ma is megtalálható dokumentumait a Püspökség levéltárában őrzik, ahol Mózesi Gergely levéltáros segített nekünk a kutatásban. Mint elmondta, a legjobb forrásnak a Canonica Visitatio-k jegyzőkönyveit tekinthetjük, amelyek a plébánia hivatalos püspöki (néha esperesi) látogatásakor készült állapotfelvételek, és elég sok mindenről megemlékeznek. Egyház­megyénkben 1868/69-ig készültek ilyen feljegyzések több-kevesebb rendszerességgel, az 1845. évit leszámítva latin nyelven. Kuthy István korábbi kanonok-levéltáros ezekből ké­szült jegyzetei alapján Mózesi Gergely így foglalta össze, amit a kálváriáról talált: Az 1778. évi Canonica Visitatio még nem szól kálváriáról, és mivel más szobrokról és keresztekről tételesen megemlékezik, valószínűnek látszik, hogy ekkor még a kálvária nem létezett. Az 1796. évi szűkszavúan megemlékezik arról, hogy van kálvária és meg is van áldva, az 1805. éviből pedig az derül ki, hogy a kálvárián kőkereszt van két szoborral, amelyet Halvax Ferenc uradalmi provisor alapítványából tartanak fenn. Az 1818-ban született jegyzőkönyv annyi újdonságot tartalmaz, hogy Jankó Péter plébános idején (tehát 1798 után) 14 stáció is készült az ő adományából. Az 1838. évi azt fejtegeti, hogy az 1831-ben elhalt Jankó Péter plébános végrendeletileg 200 forintot hagyott volna e stációk fenntartására és gondozására, ezt azonban nem szakították még ki a hagyaték egészéből. Az 1845. évi szöveg nagyjából ugyanezt mondja el a stációkról, s kiderül az is, hogy a kereszteket az uradalom gondozza, mert Halvax hasonló összegű 200 Ft-os alapítványa sincs külön kezelve, az ő hagyatékát pedig általában az uradalom kezeli. Az 1869. évi Canonica Visitatio feljegyzés a kálvárián már 3 keresztről és 14 stációról tud, és egyetlen, összesen 200 forintos alapítványt említ.

A Zsidókő-hegy legendája_1_2

A hegynek ereje van!

Azt tehát még nem sikerült dokumentumokkal is igazolni, hogy a beszélyben leírt legendás gyógyulás hogyan volt, mikor volt, de az biztos, hogy egy hasonlóan csodás gyógyulásnak nap, mint nap tanúi lehetünk. Lazarovics János 2002-ben egy csontvelő transzplantáció után, a halálos betegség elől menekült fel a hegyre lakni, mert tudta jól, a városban kevés az esélye a túlélésre. Ennek már 14 éve, s mivel éppen a napokban járt kontrollon, igazán örömmel jelenthetjük, immár gyógyszerek nélkül, tökéletes a vérképe, az eredeti betegségének nyomát is alig látni. Történt pedig ez úgy, hogy volt olyan stádium is, amikor teljesen leállt a vérképzése. Az orvosai is elismerik, az eredményben igen nagy része van annak, hogy a hegyen él.

Velünk élő legendák

Gyabronka Istvánné Julika néni 94 éve lakik szemben a Zsidókő-heggyel, a Deák Ferenc utcában. Ide született, itt érte a háború a maga összes borzalmával, amely nem kímélte az ő családját sem. Itt él ma is, immár egyedül, csendes békességben. Jó vele beszélgetni, szívesen és színesen mesél, történetei hol szívbemarkolóak, hol csak egyszerűen szépségesek, mint az a visszavágyott régi világ, amikor ő még kislány volt. Mint mondja, két összekötözött fadarabból készítettek babát, ronggyal kitömött fejet illesztettek rá, egy vászondarabból pedig felöltöztették. Azután szaladtak fel a hegyoldalba, a kisebb sziklakupacok közé játszani, minden kislánynak külön kis hegyecske volt a lakása, ahol babáztak, s ha otthonról megkaptak egy-egy kicsorbult tányért vagy bögrét, akkor már edény is volt a játékhoz… Julika néni szerint még a nagymamája mutatta neki azt a két sziklát a hegyoldalban, ami arcokat formáz. Tisztán kivehető volt a sziklában a „két zsidó” arca, orra, még a szakálla is. Látszott ez az ő udvarukból, s minden bizonnyal úgy van ma is, csak hát benőtték, takarják a magasra nyúlt fenyők és akácok…

A Zsidókő-hegy legendája_3

Emlékeket, segítőket keresünk

Jövőre lesz 700 éves a falunk és 300 éves a templomunk. Két ilyen jeles évforduló sok előkészületet, nívós ünnepségsorozatot kíván, folyik is már a tervezés, hogy méltóképpen tudjunk majd emlékezni. Fontos program lesz az elképzelések szerint az a többlépcsős történeti kiállítás, amely az ünnepi év során folyamatosan dolgozza majd fel településünk fellelhető emlékeit. Ehhez kéri a polgármesterasszony és a szervezők mindazok jelentkezését, akik szívesen segítenének és részt vennének kutatásokban, köztük a jezsuita emlékek feltárásában, hiszen a komáromi, bécsi levéltárak rejtik igazán a jezsuita emlékeket, mert azok elkülönülten voltak a rendhez rendelve. A révkomáromi bencésekkel már megtörtént a kapcsolatfelvétel, sok érdekes emlék, adat, dokumentum vár felfedezésre, s ehhez segítőkre van szükség. Azt is kéri a faluvezetés és a művelődési ház munkatársai, hogy aki őriz bármilyen tárgyi emléket a település gazdag és hosszú múltjával kapcsolatban, vagy akár csak szájhagyomány útján, szüleitől, nagyszüleitől hallott történetet, legendát, kérjük jelezze azt a hivatalban vagy a művelődési házban. Természetesen bármilyen tárgyról, emlékről is legyen szó, azt csak a kiállítás idejére kérik kölcsön, s mindent hiánytalanul visszaszolgáltatnak.

 

Gerő és boszuja – Beszély (II. rész)

Új folyam IV./8–9. szám

Talán ötven évvel az előbbi történet után, élt Pázmándon egy Gerő László nevezetű jámbor és istenfélő ember; nem vala telkes jobbágy, hanem csak házas zsellér; s ezen rendben is csak a szegényebbek közé tartozék; egyetlen fia volt Pál, ki ámbár erkölcstelen és pajkos, dombérozó és istenkáromló fiu volt, a helység fiatalsága előtt még is elsőséggel birt, részint azért, mivel legszebb termetű, s legszebb arczu is vala, részint azért, mert igen éles természeti ésszel bírván, olly kedvesen tudott minden rendű emberekkel bánni, hogy ez által, s mézes szavai által a helységnek ifjat ugy mint öregét maga iránt lekötelezé; Gerő Pál, ha akarta, jó munkás is volt; tudott azon kivül irni és olvasni, mi azon időben még ritkaság volt; s ezen tulajdonai okozták Pálnak azon szerencsét, hogy Pázmándnak akkori legszebb leány át Juliskát, Lukács Ferencznek az akkori törvénybirónak leányát elnyeré, s magának feleségül el is jegyzé. Lukács Julcsa ekkor tizennyolcz éves volt; szálas és szabatos termetű, barna hajú, s fehér-piros arczu leányka: setét szemöldei alul kék szemek csillogtak, mint a búzavirág; arczának kedves megható vonásai, közhírben ragyogó jó magaviselete, választékos de szemérmes öltözéke, szelíd s nyájas társalgása, annyira kitüntették öt, hogy még idegenek is, pedig urak is ohajtva vágyták látni Juliskát. Julcsa szerette Gerő Pált; Gerő pedig nemcsak szerette Julcsát, hanem féltette is; féltette őt mindentől, még az árnyékától is; de különösen féltette őt az ifjú Berkesi Andortól, ki Gerő Pálnak nemcsak szép tulajdonaiban vetélytársa, hanem azonkívül a helységben egyik legbirtokosabb gazdának egyetlen férfi örököse is volt; e féltékenység annál hevesebben gyötré most Gerő lelkét, minthogy Julcsa Berkesi Andornak nővérét, a szőke haju s még is fekete szemű Erzsikét, gyermekkora hűséges barátnéját választá maga mellé koszorús leánynak; minek következtében Gerő Pál is vőfélynek megkéré Berkesi Andort, színleg ugyan barátságból, de valóban csak azért, hogy Berkesiék házát könnyebben és szabadabban szemmel tarthassa; sőt Gerő féltékenysége annyira fellángolt már, hogy Julcsának egy bizalmas szóváltás alkalmával nyilvánitá azon dühös elhatározását, mikint azon esetre, ha Julcsát Berkesi Andorral találkozni hallaná, kész volna őt és Berkesit, sőt magát is a legvérengzőbb boszunak áldozatul ejteni. Azonban Julcsa Gerő fenyegetéseitől nem rettent meg; sőt ártatlanul tiszta, s ballépéseket nem ismerő lelke megsértve érzé magát Gerőnek idő előtti s helytelen kikelése által; azért mosolyogva utasitá vissza Gerő rémszavait. E heves szóváltás után harmadnapra délutáni órában Julcsa meglátogatá barátnéját a kis Berkesi Erzsit, hol ketten Berkesiék hátsó szobájában Julcsának menyasszonyi ruháit varrogatták, s varrás közben beszélé Erzsike Julcsának azon ujdonságot, hogy tudniillik egész Pázmándnak balhiedelme szerint Berkesiék házában kisértet jár, s melly balhiedelem szerint Erzsikének nem rég meghalt öreg anyja, minden éjféli tizenkét órakor haza jár, s vannak kik állítják, hogy a boldogultnak árnyát már több izben hol a padláson, hol a pincze-torokban, hol a kamrában keservesen sirni és zokogni hollották. Illy beszélgetések között a nap teljesen elnyugodott, ekkor juta eszébe Julcsának, hogy haza is kellene már mennie, s mi több, ijedten eszméle föl a valóságra, hogy édes anyja előtt Julcsának holléte tudva sincsen; elbucsuzék tehát Erzsikétől, s már indulni akart haza felé, a mint egyszerre ismerős férfiak nyers hangjai üték meg füleit; Berkesi Andor jött haza, s magával hozta Gerő Pált a vőlegényt, s egy más jóbarátját; minthogy Berkesinének névnapja levén fiának Andornak, és egypár jóbarátinak vacsorát készített. Julcsa megismervén Gerő Pál szavát, megrémült; ama gondolat, hogy Gerő a szőllőkből jövén, hihetőleg boroskás, elhiteté vele amaz eszmét, hogy Gerő illy álapotban goromba is tudna lenni, és rajta szégyent ejteni; remegve tehát Erzsike nyakába borult, és szépen kére, hogy rejtené el őt. Ama szobából, hol ketten varrának, egy kis szűk és setét kamara nyílott be, ide rejté el Erzsike a félénk Juliskát.

DCF 1.0

A vendégek Berkesi Andorral, és az öreg Berkesivel leültek az asztalhoz; Berkesiné föladá étkeit, és csipős uj borát. Evés közben folytaták a vitát, melly ebből állott: Gerő Pál vőlegény a Julcsájától kapott jegykendőbe takargatott tiz forintokat, s azt dolmányának zsebébe rejté; a szőllőhegyen pedig a birónak hajlékában többen összegyülekeztek, s ott ivás közben Gerő Pál állítása szerint zsebéből a kendő a pénzzel együtt kiveszett. Gerő a bíró fiára gyanakodott, de a bűntény világos nem volt; most pedig a mint az asztalnál az elveszett pénzen vitatkoznának, a Berkesivel jött ismeretlen legény igy szóla közbe: „Mit vitatkozunk mi olly sokáig és hasztalanul?! hivassuk el a kastélyból Pejót, és forditson nekünk rostát!” „„Igazság! — kiáltanak mindnyájan — Pejó fordítson nekünk rostát!”“ és azonnal az ismeretlen legényt elküldék a kastélyba, hogy Pejót jó áldomás fejében hívja meg. Szolgált ekkor az urasági kastélyban kocsis képen egy perkátai születésű rácz ember Jerebicza Pejó, ki azt állitá magáról, hogy a rosta fordítás babonás és bűnös mesterségével kiolvassa és megnevezi bár a legtitkosabb tolvajt, s e gonosz és vakmerő játékával egyik másik házban nem egyszer okozott már csalást és izgágát a könnyen hivő nép között. Jó negyed órai várakozás után valamelly kis lárma hallatszék az utczán: „Jön a Jerebicza!” kiálta Gerő Pál, s megfordítva székét magával együtt az ajtó felé, tátott szemmel és szájjal várta őt.

Az ajtó megnyílt, s Jerebicza kísérőjével együtt belépe; üdvözlé a háziakat, s a házban levők viszont üdvözlék Jerebiczát; először megkinálák őt egy pohár borral; azután Gerő Pál előadván hol és mikint történt károsodását, kére Jerebiczát hogy fordítson rostát, és a tolvajt nevezze meg. „Rostát és ollót adjanak!” kiálta Pejó, fölemelve fejét s kevélyen hordozva körül szemeit a szoba minden sarkában; mint a tegezről kilőtt nyil, olly sebesen röppene Berkesiné a nyoszolyához, s megragadván az oda készített rostát, és egy szegen függő ollót, Pejónak kezébe nyujtá. Fogta tehát Pejó az ollót, s annak hegyesebb ágát a rosta oldalközepébe olly formán szurá be, hogy a rosta egyik nyílása bal — a másik pedig jobb kéz felöl esék; azután megfogá két kézzel a rostát, s fölemelvén azt az égfelé, egyet fohászkodék.

Most kiállott a szoba közepére, s kinyitván balkézét a rostába szúrt ollóágnak karikája alá ugy illeszté balkeze mutató ujját, hogy a rosta a levegőben mozdulatlanul függött ujjáról, mig végre a rosta nyugalmas állást foglalt Jerebicza ujja hegyén, s az ördöngös kocsis így kezdé a bűvölést: „Szent Péter! szent Pál! szent Apostol! mondd meg igazán, nem vitte-e el Berkesi Andris a pénzt!” és a rosta nem mozdula; „Szent Péter! szent Pál! szent apostol! mondd meg igazán; nem vitte-e el Nyiredi Antal a pénzt!” és a rosta nem mozdula; és igy gyorsan peregő nyelvével előszámlálá mindazokat, kik Gerő állítása szerint a hajlékban jelen voltak, és egyiknek nevére sem fordult el a rosta; hátra vala még a biró fia, kire Gerő gyanakvék; ezt Jerebicza utoljára hagyá; s egy kevéssé fölemelve hangját folytatá: „Szent Péter! szent Pál, szent apostol! mondd meg igazán, nem vitte-e el a biró fia a pénzt ?” e szavakra, mintha láthatlan szellemi kéz érintette volna, elfordula a rosta az ollóval együtt, és leesék a földre. Ez a tolvaj!” kiálta Pejó diadalmas sátánhangon. „Jézus! Mária! soha illyen dolgot!” remegé Berkesiné öszvecsapva kezeit, mig a többiek bámultokban megnémulva állának, mintha talpok mélyen a föld alá gyökeret vert volna; egy bizonyos neme a félelemnek szállta meg az egész házat, s szemeik titkon járták meg a szobát, mintha gonosz szellemet kémlelnének. Gerő káromkodék, s a biró fiának leendő becsületbeli kárán előre is örvendve, boszut esküvék; csak Erzsike állott a benyiló kamra ajtajában mozdulatlanul; szemeiben tiltó tűz ragyogot, s pillái alól melegen hullottak alá a szánalom könyei.

Miután Pejó büvölését eléggé bámulták volna, leültek ismét az asztal körül; megvendégelék Jerebiczát, s vele annyira ettek és poharaztak, hogy mindnyájan lerészegültek. Erzsike pirult eleintén, mint éjjeli felhő, azután halavánnyá változék, minta liliom; a szobából még is kimenni nem mert, félvén, hogy szükség esetében más menend a kamrába; de a kamrába sem mert belépni, tartván attól, hogy valaki részeg fővel utána menend.

Gerő és boszuja_5

Szegény Julcsa iszonyu türhetlen s nyugtalan lőn. Szülőinek nyugtalansága hollété fölött; a szégyen, ha rejtekében véletlenül meglepetnék, de mindenek fölött a Gerő Páltól hallott iszonyú beszédek fulánkjai mindannyi rémekként állottak óriás alakban látó lelke előtt. Most egyszerre kopogás történik; megnyílik az ajtó, és szokott idvezlés után láthatólag zavarodott állapotban belép Lukácshé, s kérdezősködik Julcsája felől. — Hajh Istenem! lett most zavar és veszély; Berkesiné aludt már az ágy sarkában; Erzsike meglepetésében nem tudott szólni, de nem is volt ideje, mert a kérdésnek hallattára dühös tigrisként ugrott föl helyéből Gerő Pál, s mig baljával Lukácsnét mellben megragadá, jobbja görcsös öklével homlokát fenyegeté; majd haragtól égő, s méregtől tajtékozó szájjal orditá szemei közé: „Hah, te boszorkányok anyja; te a gonosz-tudás fájáról megszabadult kigyó! tehát hol van a menyasszonyom ?! ollyan leányt adsz te nekem hitvesül, kit éjfél idején sem tudsz előadni magad is; te!” — és egyre rázá a szegény asszonyt, ki ijedtében nem tudott szóhoz jönni. Andor és az idegen kivették Lukácsnét Gerő karjaiból, ki azonnal minden csontjaiban remegve távozék, és követte őt Erzsike; Gerő pedig leült az asztalhoz a nagy méregtől elbágyadtan, s mint hosszú viadalban kifárasztott bölény lankadt fejét az asztalra lehajtotta és ivott.

Elkísérvén Erzsike Lukácsnét az utcza közepére, tudata vele Julcsa hollétét, s elmondá egyszersmind az esetet, miként jutott Julcsa véletlenül a kis ideiglenes tömlöczbe. Erzsike visszatértével Gerő immár kibéküle sorsával, mert a mértéktelen borital elnyomá keblében a nemesebb érzések utolsó szikráját; búfelejtés okáért most még inkább ittak, mint azelőtt. Erzsike a kamra ajtajához közeledék, ugy tetszék füleinek, mintha gerlicze párnak síró zokogását hallaná, és nem csalatkozék; a mulatóknak örömzajai között észrevétlenül surrana be a kis kamrába hol szegény Julcsát térdre borulva, s fejét a ládára hajtva könyözönben találá; hasztalan emlité neki, hogy édes jó anyja már megnyugodott fölötte, s hogy elrejtezését ő maga is helyesli, Julcsa vigasztalatlanul zokogott. Erzsike megcsókolva forró halántékát, vigasztalá őt, mondván: „Ne sirj, édes kis Julcsám!” Erzsikének szavai Julcsa fájó lelkét végre megvigasztalák; rövidke suttogás után Julcsa útra készüle; Erzsike pedig egy szekrénybe nyúlván, kivőn abból egy nagy hófehér lepedőt, s beterité vele Julcsát fejétől talpáig; s most Erzsike a sikító énekszót fölhasználva kilépett a vendégek közé, s kezébe vette a koppantót, mintha el akarná venni a hosszan égő gyertya hamvát; a falon függő óra épen éjfélt ütött, s a tetején álló fakakukk tizenkettőt kiáltott. „Mi a tatár! — fölkiálta Pejó — tizenkettő az óra! talán már haza is mehetnénk!” „„Mentsen Isten! — szóla rá Gerő — hiszen ez a kisértetek órája !”” E szavakra Erzsike, mintha véletlenül tenné, eloltá a gyertyát; Gerő azonnal karjait nyujtá Erzsike felé, hogy a setétben megölelje őt, hanem e pillanatban a kis kamrának ajtaja megnyilék, s magas fehér árnyék huzódék keresztül a szobán, kisértetnek hivék mindnyájan és megrémülének; az öreg Berkesi keresztet vetett magára, s felugorva ültéből félelmesen rebegé: „Uram, légy velem!” A többiek csattanva üték össze kezeiket, s még akkor is reszketve ülének székeiken, mikor Erzsike a gyertyát a hamuba rejtett parázson meggyújtotta. A jelenet komolysága lehangolá földig az előbbi víg kedélyt; komor arczot öltének mindnyájan; hinni kezdék a nép száján forgó lélekjelenést, s a félelem-szülte hideg veríték között szétoszlának.

Gerő és boszuja_2

Gerő Pál haza felé tartva Lukácsék háza előtt általment, s mepillantá az ablakon keresztül Julcsát, ki e pillanatban kezdé igazítani nyughelyét; e látványra megháborult elméje még zavarosabb lön, s a gondolat, hogy Julcsa az erény útjáról letérve éjjeli kalandornő szerepét választá, eloltá lelkének leg- és legutolsó örömdobbanását; ima nélkül feküdt le, s boszujában nem tudott aludni reggelig; mámoros fővel  ébredett, s közölvén szülőivel bús tapasztalását, egy öreg néne által vissza küldé Julcsának a jegygyűrűt és a jegykendőt. Nyugodtan hallgatá Gerőnek szemrehányó izeneteit Julcsa; áratlansága érzetében arcza ugyan nem pirult; de üvegsima homlokán, s tiszta fényű szemeiben kemény elhatározás vas igéje látszott ülni. „Kedves  anyám! — megszólala Julcsa visszatekintve anyjára — adja vissza, kérem! Gerő jegykendőjét és gyűrűjét; ottvan a kis láda fiában!’” Fájt Gerőnek nagyon ama tudósítás, hogy Julcsa jéghidegséggel teljesité az ő kivánatát; de még jobban fájlalá elhamarkodot tettét, mellyel Julcsát az ártatlant nemcsak sérté, hanem magától elég könnyelműen el is taszitá; ugyanis már este felé az ifjú Berkesivel találkozván, megtudá tőle a titkot, hogy az elmúlt estvélyen mi okért bujdosott Erzsike olly gyakran a kis kamrában; megtudá, hogy a kisértet nem az öreg Berkesiné árnyéka, hanem a mulatság minden izeit híven kihallgató Lukács Julcsának lelke s teste volt. Alig gyözé várni Gerő a vasárnapot, hogy Julcsáját megvigasztalja s megbékíthesse; s csakugyan a délutáni isteni tisztelet után a lehető legcsinosabban fölruházkodva Lukácséknál megjelent — Egyedül volt Juliska egész háznál; kezében imakönyve volt, mellynek olvasását csak Gerő beléptével hagyta félbe. Gerő üdvözlé Julcsát, de Julcsa nem válaszolt; Gerő beszéle Julcsának sokat és szépet, de Julcsa nem felelt; egekre néző szemeiben könytenger fakadott, hanem e könytenger csendes és nyugodt vala; látszék, hogy a szivet, mellyből ez fakadott, nem tépi szenvedély. Gerő mind ezt irántai vonzalom lágy kitörésének tulajdonitá; azért esdőleg tévé össze kezeit, s közel Julcsa előtt megállva, igy könyörge: „Juliskám! kedves szép galambom, kis violaszálam önként röpítélek ki búözönöm bárkájából, nem tagadom; ámde most vissza óhajtalak téged, mint elkárhozott angyal az örök üdvösséget; térj viszsza te is hozzám, mikint hajdan Noé galambkája visszatért a béke zöld olajágával; bánom, hogy bántottalak, örökre és igen bánom! bocsáss meg tehát édesem!” De Julcsa nem nyúlt a kendőhez; megvető pillantást vetett a fiúra, s majd reményt és bátorságot megölő jéghideg hangon igy válaszolt hozzá: „Gerő László fia Gerő Pál! késő immár a megtérés; később könyörögni, legkésőbb a szép szót szánalomra bizni! mi többé ez életben nem lehetünk párok; s ha én párod lennék is, mi lenne belőlem? Te nem vagy derék ember; neked hitvilágod nincsen, bünfelleg öli és üli elmédet, szived gyászpoklában pedig indulatok forrnak. Hogy szeplőtelen pártámra büngyanut leheltél, azt kész vagyok felejteni; hogy kedves jó anyámat érzékenyen sértetted, azt megbocsájtom; de hogy otthonfelejtett s elveszettnek vélt pénzedért rostát fordittatál, hogy a biró ártatlan fiát meggyalázni, s annak becsületét alávaló boszud máglyájára tenni nem általád; hogy Berkesinének szíves estebédjét nyelved salakjával megfertőztetéd, azt nehezen bocsájtom, s nem felejtem soha! Gerő, hallod-e, Gerő?! most is viperám vagy; most is fagylaló dér, s tüske vagy szivemben;. hitvesed ha lennék, mit tennél velem ?! én hü lennék hozzád mint a hal a tóhoz, mint a halál az élethez; én engedékeny lennék, és száz kilépésedet egyre magyaráznám; te pedig babonás lennél, és házi boldogságomat, lelkem szent nyugalmát földúlnád átkozott rosta-fordítással, vagy szerelmem kapcsát szivlopó czigánynő kártyájára bíznád. Mi teremne majdan házassági kasunk zsenge szűz rajából, kis gyermekeinkből? Rózsa helyett bojtorján, szegfü helyett perje, gyöngyág helyett körköly; én imádkoznám velök, hogy jók és áldottak legyenek, és te káromkodnál mint a sebes jégeső, hogy az Isten átka tüzes zápor gyanánt hulljon a családra. Ne gondold, Gerő, hogy a puszta menyasszony nevezet fűzött hozzád engem; én férjet kerestem az Isten lelke szerint; te pedig nősülni akartál csak azért, hogy föllobbanó szivlángod engem emészthessen; távozzál azért tőlem! Távozzál el e házból, mellyben jelenleg nincs apa és anya, ki parancsoljon; nincsen testvér, ki őrködjék; és nincsen idegen, ki megvigyázzon; távozzál sietve és örökre, mert ha te nem, ugy én fogok távozni a házból!” — E szavakra indulatosan szállott alá Julcsa a ládáról, és a szoba belsőbb sarka felé vonula; szemei szikráztak; arcza dicsőült lánggal égett, s homloka nemesen haragos vonásaiból fenyegetni látszott a szent Isten ujja; Gerő megrémüle; nyelve jéggé vált; feledé az önvédelmet; iszonyú zavarban, gyáván, elhatározatlan, bucsuzatlanul, s mi több, a szemrevetett bűnök gyász öntudatában távozott a háztól.

Gerő és boszuja_4

Pázmánd díszpolgára – Szabó György tanár úr

Új folyam IV./6–7. szám

Pázmánd díszpolgára másolataTelepülésünk díszpolgárait bemutató sorozatunkban most egy különleges cikket nyújtunk át az olvasónak. Az alábbi, pedagógus életutat bemutató írást ugyanis az írta, aki ezt az életutat be is járta. Szabó Gyuri bácsi, aki évtizedeken keresztül nem csak tanított és igazgatta az iskolát, hanem társadalmi tevékenység gyanánt emlékezetes búcsúztatója is volt elhunytaknak Pázmándon, halála előtt még megírta a saját búcsúztatóját is. Ennek az írásnak a közlésével mutatjuk be mindazt, amit tartalmas élete során a faluért tett, s amit 2001-ben a díszpolgári cím adományozásával még életében elismert a faluközösség is.

Szabó György 1916-ban született, szegény kisbirtokos család gyermeke volt, ahol hat gyermek kérte a napi kenyeret. Szeretettel nevelődtek fel. Őt taníttatták, érte dolgozott a család. A Nagykőrösi Református Tanító­képzőben végzett. Ki­tün­tették Kálvin ezüstéremmel. Meg­választották a Kisalföldön kántortanítónak. Letöltötte két éves katonai szolgálatát. 1941-ben kellett volna leszerelnie, de azonnal a Keleti frontra vezényelték. Szabó György pályakezdésébe beleszólt a háború, a sorsa összefonódott a történelem drámai fordulataival. Átélte a háború viharait, minden nehézségét, de hazakerült. Megnősült, de újból katonának hívták be. Védte a hazáját, elnyerte a Signum Laudis kitüntetést a kardokkal, melyet a Dicséret Jeleként adományoztak.

1944-ben Tabajdon választották meg kántortanítónak. Tanított az iskolában és a gyülekezetet, a községet szolgálta. Énekkart, színjátszó csoportot, tánckart szervezett. Amiben csak lehetett segített. 1948-ban az iskolát államosították. Őt nevezték ki igazgatóvá. Az iskolájában végzettek igen jó eredményeket értek el. 1953-ban Tabajdról Székes­fehérvárra került tanulmányi felügyelőnek. Mint történelem-magyar szakfelügyelő járta az iskolákat, tanácsokat adott, segített, bírált. Nehéz napok voltak ezek, s mindaz, ami 1956-ot megelőzte. Áthelyezték Csák­várra. Minősítésében benne volt, hogy hazafi – nacionalista. Erre volt a legbüszkébb. Csák­váron nem csak tanított, hanem a Művelődési Ház igazgatójaként fellendítette a kulturális életet is.

1960. január 1-én Pázmándra helyezték iskolaigazgatónak. Új életet hozott ide is. Eredményes oktatást, fegyelmezett nevelést. Nagy volt az elmaradottság minden téren. A felnőttek közül sokan csak 4 osztály elvégzésével rendelkeztek. Esti iskolát szerveztek. Megindult a fejlődés. A fiatalok közül sokan továbbtanultak: orvosok, tanárok, mérnökök lettek. Fellendült a község kulturális élete is. 1977-ben nyugdíjba ment. „Soha nem akartam senkit megbántani, mindig a jobbító szándék vezetett, az a pedagógusi ars poeticám, hogy dicsérve, bíztatva, a hibákra rámutatva lehet eredményeket elérni a tanári hivatásban” – mondta egyik alkalommal…

Minden munkahelyén kivívta az elismerést. Tudta jól, hogy a megszerzett tudás érték. Több tucat kitüntetést kapott, köztük a Munka Érdemrend, a Kiváló Dolgozó, a Kultúra Fehér­ke­reszt­je, a Kiváló Munká­ért kormánykitüntetéseket. Munkáját nem az elismerésekért végezte, hanem a nemzet, a társadalom érdekében. Rubin Díszoklevelet, Arany- és Gyémánt Diplomát is kapott. Pázmándon és Tabajdon díszpolgárrá választották. Arra tanított, hogy minden körülmények kö­zött szolgáljuk népünket, hazánkat. Meglátta a tanítványaiban az értékeket s azt fejlesztette. Nem csak oktatott, jó példával nevelt is. Boldog volt, ha az hallotta, milyen szép eredményeket érnek el volt tanítványai. Gyuri bácsi arra is büszke volt, hogy lánya, Györgyi szintén a pedagógus pályát választotta, Éva pedig színésznőként óvja, ápolja a magyar nyelvet. A tudományos munkából kis kivette a részét. Az új helyesírás bevezetésekor a Szemere Gyula professzor által szerkesztett Helyesírási Segéd­könyvben Szabó György mintaszövegei is ott voltak 2009-ben. „Megéltem a huszonegyedik századot” címmel megjelent könyve hiteles visszaemlékezés, s egyben kordokumentum is. Társa­dalmi tevékenységként harminc éven keresztül sok-sok embert búcsúztatott el temetéseken. Jó szónok volt, megadta mindenkinek az emberhez méltó végtisztességet. A XX. századot szinte teljes egészében láthatta, minden változásával, küzdelmével együtt. Sok rendszert élt át, de mindig tudta mit kell tennie. Egész életében az igazságot kereste, s meg is találta ezt az utat.

„Gazdag volt az életem, bár sok gond nyomott, de testem és lelkem a családért, tanítványaimért, az emberekért, hazánkért dolgozott.” /Szabó György: Megéltem a huszonegyedik századot/

 

Szabó György tollából

Rózsák tövissel és szeretettel

Új folyam IV./6–7. szám

Évtizedekkel ezelőtt – pontosan harminc éve – együtt ültette Hincz Ottó – sokak Otti bácsija – és felesége Teri néni a képen látható csodálatos rózsabokrot otthonuk kertjébe. A kezdetektől gondozzák, nevelik szép piros rózsáikat.

Pontosítani illik azonban ezt a mondatot, mert Teri néni helyesbítése szerint is Otti bácsi vágja, öntözi, kapálja, kezeli a rózsatöveket.

Rózsák tövissel

Azért Teri néninek is jut szerep, mert ő az, aki ollót fog, ha itt az ideje, és vágja le a szárakat, hogy díszítse a szobát, vagy a lugasban az asztalt, netán ajándékba adjon néhány szálat.

Az emlékkép is ebből az alkalomból született, hiszen mindketten rózsaimádók…

-e.

35 év dallal, citerazenével

Új folyam IV./6–7. szám

A Pázmándi Népdalkör és Citerazenekar az idei évben ünnepli fennállásának 35. évfordulóját. Ebből az alkalomból 2016. június 25-én tartottak jubileumi műsort a Hét Forrás Művelődési Házban. A 35 év történetéről és a nagy sikert aratott ünnepi műsorról Fazekasné Domak Anikót, a népdalkör vezetőjét kérdeztük.

35 év dallal_2 másolata

– Óriási előkészületeket igényelt a szervezés, de mindenért kárpótolt, amikor a rendezvény kezdetén láttuk, hogy a tikkasztó meleg ellenére a Művelődési Ház nagyterme zsúfolásig megtelt. Mindenkiről folyt a víz, de a lelkes közönség nagy örömmel és sok tapssal köszöntötte a fellépő helyi- és a barát együtteseket – kezdi a beszámolót Fazekasné Domak Anikó.

– Kik szerepeltek ezen a délutánon?

– A műsorszámok a következők voltak: Varró János népzenész és Fazekasné Domak Anikó (Székes­fehérvár), az Inárcsi Férfi Nép­dalkör és Citera­együttes (Inárcs), a Kacagány Citerazenekar (Dinnyés), a Röpike Néptánc­együttes (Pázmánd), a Páz­mándi Népdalkör és Citerazenekar (Pázmánd), a Dunavarsányi Népdalkör és Citera együttes (Dunavarsány), a Gyúrói Dalolók (Gyúró) és a Tót­pázmándi Nótakör (Pázmánd). A szereplőkön kívül meghívtuk az alapító tagokat és mindazokat, akik a 35 év alatt valaha tagjai voltak az énekes- vagy a citerás-furulyás részlegnek. Közülük majd harmincan el is jöttek közénk és megtiszteltek bennünket a jelenlétükkel. Mindnyájuknak egy-egy emléklappal és egy szál virággal kedveskedtünk. Műsor közben elmeséltem, hogy miként is jutottunk el idáig.

– Mondjuk el a Hírvivő olvasóinak is a Pázmándi Népdalkör és Citerazenekar történetét…

– A Népdalkör Banna Eleonóra, akkori általános iskolai énektanárnő vezetésével alakult meg 1981. február 1-jén, 11fő énekessel. 1985. február 1-jén, Horváth Sándor vette át a karmesteri pálcát és a 11 régi taghoz még 12 fő új énekes verbuválódott, illetve 5 fő citerást is hozott magával Sándor bácsi Kápolnásnyékről. Még ez év június 1-jén beindult a citeratanítás Pázmándon is 10 fővel. A fiatalok népzenével való megismertetését fontosnak tartotta Sándor bácsi, mindent elkövetett, hogy ez akár zeneiskolai keretek között is működhessen. 1994 szeptemberében megvalósult a cél, mert a Martonvásári Zeneiskola kihelyezett tagozata lettünk, ahol a citeraoktatás mellett már furulyázni is tanulhattunk. De 1997. szeptember 15-én, az addigi 12 év munkája végleg befejeződött, mert Sándor bácsi tragikus hittelenséggel az égiek közé költözött. Ezt követően Mata Teréz, Teca, aki Sándor bácsi mellett 12 éve citerázott a csoportban, vállalta a további irányítást majd teljes hat éven át, egészen 2003 nyaráig.

– Ki követte őt a sorban?

– 2003 augusztusa óta jómagam, Fazekasné Domak Anikó népzenetanár, etnográfus vettem szárnyaim alá a dalos kedvű asszonyokat és férfiakat. Eleinte a citeraoktatás is fellendült, 25 fő citerás volt utánpótlásnak, de a nagybetűs élet, mint mindig, most is közbe szólt… Így jelenleg 2 fő citerással és 9 fő énekessel működik a csoport. Az a csoport, amely fennállása óta a hagyomány ápolására, megőrzésére törekszik. Kéthetente egy alaklommal járunk össze próbálni. Falunk Pázmánd, és szűkebb hazánk, Fejér megye és Dunántúl népdalkincsén kívül más tájegységek dalait is szívesen megismerjük és énekeljük. Az ország szinte minden táján és határainkon túl Szerbiában, Szlovákiában, Erdélyben, Gyimesben is több együttessel tartunk jó, baráti kapcsolatot, kölcsönösen szerepelünk egymás rendezvényein. Népzenei találkozókon, versenyeken rendszeresen részt veszünk, a környező falvak és a helyi rendezvények állandó szereplői vagyunk.

– Számos elismerésben is részesült a népdalkör a 35 éves fennállása során.

– 1994-ben, 96-ban és 98-ban az országos minősítőn arany fokozatot ért el a csoport. Utána jó néhány évig nem minősült, majd 2007 nyarán következett be először (Sándor bácsi nagy álma volt), hogy sikerült Arany Páva díjat elérnie a Népdalkörnek. A KÓTA által szervezett Országos Népzenei Minősítőn Arany, majd Arany Páva fokozattal jutalmazott meg bennünket a zsűri. Azóta is büszkék vagyunk ennek elérésére, hiszen ez sorsforduló volt a csoport életében. A 35 év alatt elért valamennyi díjunkra egytől-egyik büszkék vagyunk, ezek azok, melyeket senki el nem vehet tőlünk! Mi tudjuk, melyikért mennyit dolgoztunk, hogy lehetett-e volna jobb is, hogy megérdemeltük-e. S számtalan emlék is fűződik hozzájuk, úgy, mint bármelyik fellépéshez, kiránduláshoz, fürdőzéshez, majálishoz, lovas naphoz, augusztus 20-ai fellépéshez, éjféli miséhez, adventi szerepléshez, vagy a citerásokkal, furulyásokkal együtt eltöltött nyári népzenei táborokhoz…

– Az eseményen rengeteg fotó is illusztrálta a Népdalkör életének különböző állomásait.

– Több száz fotót állítottunk ki a paravánokon, melyeket nagy gondossággal bővítünk évről-évre. A képek, a zenénk mind-mind azt a hitvallást igyekszik tükrözni, ami az egész munkánkat áthatja, s amit Kodály Zoltán így fogalmazott meg:„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”

Az ünnepi műsor közben a Népdalkör jelenlegi tagjait az önkormányzat részéről dr. Virányiné dr. Reichenbach Mónika polgármester és Radványi Gábor képviselő köszöntötte. A Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együt­tesek Szövetsége által küldött díszoklevelet Kovács László népzenész adta át a Népdalkör részére, illetve a jelenlegi tagoknak emléklapot nyújtottak át az 5-10-15 éves munkájuk elismeréséül. Mindezek után köszöntötte még a csoportot Lukács Józsefné, a Pázmánd Községért Köz­alapít­vány részéről Urfi Péterné, a Pázmándi Spájz Egyesület nevében Kratancsik László, valamint Kerkuskáné Vámi Györgyi és a Röpike Néptáncegyüttes is. A műsor után egy jó hangulatú vacsorával, süti evéssel, tombolahúzással, bállal és egy hatalmas nagy torta elfogyasztásával – amelyet Csurgó Csabának köszöntek a résztvevők) zárult a szép nap.35 év dallal_1 másolata

 

 

Köszönet

A műsort és az egész rendezvényt követően köszönő és gratuláló szavakkal illettek bennünket a jelenlévők. Köszönték, hogy ennyi csoporttal, ilyen értékeket ápolunk a faluban, s hangsúlyozták, hogy ezt nagyon meg kellene becsülni manapság. Illetve gratuláltak a Népdalkör kitartásához, az eltelt 35 évhez és a rendezvény színvonalas megszervezéséhez is.

Mi, a Népdalkör részéről pedig köszönjük valamennyi fellépőnek, hogy önzetlen részvételükkel színvonalassá tették a műsort és ünnepeltek velünk.

Továbbá szeretnénk megköszönni azoknak a magánszemélyeknek, szervezeteknek, vállalkozóknak, akik segítették az estet, akár személyes megjelenésükkel, vagy bármilyen adománnyal, amit felhasználhattunk a rendezvény folyamán.

Fő támogatóink voltak: Pázmánd Község Önkormányzata, a Hét Forrás Művelődési Ház – Köllőné Sárvári Zsuzsanna, Dani Jánosné vállalkozó.

Külön köszönjük a lakosoknak, barátoknak, nézőknek, hogy velünk tartottak, a magam részéről pedig külön köszönöm a Népdalkör tagjainak és családtagjaiknak, hogy ismét helytállva egy szép estét szerveztünk mind az érdeklődők, mind saját magunk részére. Méltón megünnepeltük a 35. évfordulót!

Fazekasné Domak Anikó, a Pázmándi Népdalkör és Citerazenekar vezetője

A Zsidókő-hegy legendája

Új folyam IV./6–7. szám

Érdekes levelet, és még érdekesebb, több, mint 150 éves elbeszélés sorozatot, az akkori meghatározás szerint „beszélyt” kapott polgármesterünk egy nyugdíjas hobbi történésztől. Az írás korabeli nyelvezete legalább olyan lenyűgöző, mint maga a történet Pázmánd legszebb természeti értékéről, a Zsidókő hegy legendájáról.

A Zsidókő-hegy legendája_1 másolata

Egy legenda természetesen a benne szereplő emberi sorsoktól, érzelmektől, a hit erejétől és a végzetes szerelemtől válik megrázóvá. A hosszú történetfolyam – amellett, hogy varázslatos legenda – nem kizárt, hogy értékes helytörténeti és vallástörténeti emlékünk is. De persze ezt ellenőrizni kell. Alapos kutatásba fogtunk hát Halászné Krisztával közösen, hogy a Plébánián megtalálható könyvekben és persze Fehérváron, a Püspökség levéltárában vajon milyen dokumentumokra bukkanhatunk a témában. Rengeteg kérdés vár válaszra: megtaláljuk-e a történet hőseit a pázmándi anyakönyvekben? Elkép­zelhető-e, hogy a legendában szereplő kereszt a mai három kereszt Krisztus feszületének az őse, és a helye ott volt, ahol a mai keresztek is állnak? Mi Pázmánd jelképének, a hegytetőn álló három keresztnek a hiteles, évszázadokon átívelő története? S ha már itt tartunk, milyen dokumentumok találhatók a könyvekben a Kálvária történetéről? Ígérjük, utána járunk. Addig is olvassák szeretettel a legenda első részét, következő számunkban pedig jön a folytatás, és mellé már egy adag a történeti tényekből is. A három kereszt hiteles történetét abból az alakalomból is fontosnak tartjuk feltárni, hogy hála Istennek vége a hosszas harcnak a biztosítóval és a villámsújtotta keresztet hamarosan újra helyreállítva látogathatjuk a Zsidókő-hegy tetején.

 

***

 

Kedves Polgármesterasszony, Virányiné Reichenbach Mónika!

Ismeretlenül keresem, de a 2013-ban a Pázmándon felavatott, megújított hármas kereszt építéséről összefutottam az interneten az arról szóló felvétellel. Ebből származóan kerestem meg az elérhetőségét.

Közös bennünk a Fejér megyeiség. 1944. december 21-én születtem Perkátán, ott végeztem el az általános iskola nyolc osztályát, majd Budapestre költöztem. Nyugdíjas korom – a több szabadidővel – egy kicsit visszavitt a szülőfalum történelmi kutakodásaiba is… Emellett a perkátai kutakodások kapcsán rátaláltam a Pázmándon élő és Perkátáról származó Jerebicza Pejó felfedezésével, egy, a Katholikus Néplap 1856. évi számaiban megjelent, „Gerő és boszuja” című leírásra, amely a pázmándi Zsidókő történetét mondja el egy meglehetősen érdekes „beszélyben”. Az évfolyam összefűzött számaiból kimásoltam a novellát, az egyszerűbb olvashatósága kedvéért, az alábbi oldalakról: 21. szám: 170-174, 22. szám: 181-183, 23. szám: 189-191, 24. szám: 198-199, 25. szám: 206-208, 26. szám: 215-217, a beszély szerzője talán Daniss Zsigmond lehet. Az általam kimásolt és konvertált írás – ha nem ismernék – okozzon örömöt Önnek is, meg a pázmándiaknak is!

A Zsidókő-hegy legendája_2 másolata

Üdvözlettel: Nagy József, Budapest

' .